Párhuzam

Párhuzam

Ma egy – egyébként jó szándékú – barátom azt mondta egy vita hevében, hogy örüljek és legyek hálás: ha az egykori magyar kormány nem lett volna „befogadáspárti”, ma én se lennék, nem lehetnék itt, ahol vagyok, ezért inkább lássam be, árnyaltabban kell kezelni a migránsügy megítélését…

Legyek hálás… Megvallom: az vagyok. Már 26 éve folyamatosan. Ennyi éve dolgozom itt az „anyaországban”, adót fizetek (nem máshol, nem off-shore, nem keveset), nem segélyen élek. A történet úgy indult, hogy anno a nyolcvanas években, a Ceausescu érában kérvényeztem a „családegyesítést”, ez alapján pár év után megkaptam az áttelepedési engedélyt. Minden „vagyonomról” le kellett mondanom odaát, szigorú határátlépési okmányellenőrzés és tételes vámvizsgálat után átjöttem. Volt itteni igazolt szállásom és jövedelmem. Állampolgári ismeretekből is sikeres írásbeli vizsgát tettem. Előtte természetesen befizettem az ezért kért illetéket a Magyar Államnak. Így lettem magyar állampolgár (is), amire – magyarként – azóta is büszke vagyok.

Nem lettem agysebész. Ez is igaz. Vannak defektusaim. Tehát valószínűleg nem lennék jó migráns. Az is igaz, nem bombázás elől menekültem és nem is a zöldhatáron, mint egykor a diktatúra elől menekülők, akikre akkor még lőttek a szekus katonák a román oldalon…

Igen, hálás vagyok, hogy engem befogadott anno az „anyaország”, azt is köszönöm, hogy évekig lehetőséget kaptam, hogy munkámmal bizonyítsam, megérdemlem, én a „román” is. Mert ezt is megkaptam nem egyszer.

Aztán jött az a bizonyos 2004. december 5-ei népszavazás. Hálás vagyok, hogy azon is szavazhattam. Szégyelltem magam azok helyett, akik akkor elmentek, és úgy szavaztak ahogy, nemmel. Akkor ugyanis az volt az ukáz: elmenni, nemmel szavazni. Most pedig: nem elmenni, vagy legalábbis igennel szavazni.

Igen…. Hálás vagyok neked kedves humanista/emberbarát barátom, hogy párhuzamot vontál köztem és a jelenleg is a magyar határra tartó pár ezer, allah u akbart kiáltó muzulmán „testvérek”, leendő, integrálandó „nemzettársak” között, mert így – erdélyiként, magyarként – mindezt most leírhattam. Köszönöm. Neked is.

Sükösd Levente


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »