Papszentelés Veszprémben

Papszentelés Veszprémben

Új áldozópapokkal gazdagodott a Veszprémi Főegyházmegye. Keresztelő Szent János ünnepén, június 24-én a Szent Mihály-bazilika főszékesegyházban Márfi Gyula érsek pappá szentelte Bagi Ádám, Fuchs Tibor és Szalontai István Balázs diakónusokat.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az ünnepi szentmisére az egyházmegye területéről és azon túlról is érkeztek nagy számban papok, rokonok, barátok és hívek, hogy együtt ünnepeljenek és imádkozzanak a szentelendőkért. Az evangélium felolvasása után kezdetét vette a kiválasztás szertartása, amelyben Varga István, a Boldog Gizella Szeminárium és a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola rektora felterjesztette a jelölteket a szolgálatra, alkalmasnak ítélve őket a feladatra.


Szentbeszédében Márfi Gyula a papság megéléséről szólt: aki nem tudja átélni a maga semmiségét, kicsinységét, nem is méltó arra, hogy pap legyen. Csak azért vagyunk valakik, mert Isten teremtő szíve létrehozott minket, és meghívott minket lelkipásztornak. Öröm az Ő meghívása, mi pedig örülünk most nektek – szólt a szentelendőkhöz. Éveken keresztül figyelemmel kísértük tanulmányaitokat, és most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, hogy elindultok a Veszprémi Főegyházmegye szolgálatára.

A pap latinul sacerdos, „szent ajándék” – folytatta. Kérte őket, törekedjenek arra, hogy különösen Isten népe számára legyenek ajándékok. Ne pusztító jégverés, hanem napfény, termékenyítő eső, mely a hívek lelkében segíti megteremni az erényeket és a jócselekedeteket, ugyanakkor a saját lelkükben is ugyanezek megteremjenek és gazdagodjanak. Feltette a kérdést a paptestvéreinek is, hogy valóban szent ajándékok vagyunk-e? Olyan, aki örül annak, hogy szolgálhatja Istent és Isten népét, abban a tudatban, hogy ezáltal maga is gazdagszik. Ezáltal megvalósíthatja, de Isten kegyelméből felül is múlhatja önmagát. Az istenszeretetnek, a felebaráti szeretetnek és az önszeretetnek egyszerre kell megvalósulnia, mert ha egyik hiányzik, akkor a többi sem működik. A papi szolgálat során harmóniára kell törekedni, ne nagyok akarjanak lenni, ne a hívek szeretetének örüljenek elsősorban, hanem valóban Istent és az embereket szolgálják. Az érsek Reményik Sándor Akarom című versével zárta szentbeszédét.


A homília után az áldozópapjelöltek egyenként az érsek elé járultak, és letérdelve tiszteletet és engedelmességet ígértek az érseknek és utódainak. Ezt követően a Mindenszentek litániája alatt a jelöltek arcra borultak, míg a többiek letérdelve imádkoztak. Ezután az érsek a két kezét a szentelendők fejére tette, amit a papság kézrátétele követett. Ezt követően énekelte el az érsek a felszentelő imádságot. Ezután a felszentelt új papokra ráadták a stólát és a miseruhát, majd a főpásztor megkente kezüket krizmával. Végül átadta nekik szolgálatuk eszközeit: a paténát és a kelyhet, majd a szentelési szertartás lezárásaként békecsókot váltott velük, amit a papság békecsókja tett teljessé.

Ezt követően az újonnan felszentelt papok együtt mutatták be a szentmisét főpásztorukkal, majd a szertartás végén újmisés áldásban részesítették.

* * *

A felszenteltek hivatásukról így vallanak:

Fuchs Tibor újmisés

Papi jelmondatomnak a következő zsoltárrészletet választottam:
„Eructavit cor meum verbum bonum; dico ego opera mei regi” (Psalm. 45,2). Magával ragadtak a zsoltáros szavai: „Szívemből ünnepi ének árad, zengem dalomat a Királynak.” Sokat jelent az ember számára, amikor őszintén és odaadással tudja imádkozni ezeket a szavakat. Szívemben egyszerre lángol most az öröm és a hála a végtelen fölségű Isten iránt. Még inkább meghatódom, mikor tudatosul bennem, hogy ezek a gondolatok nem csak a mai napon aktuálisak, hanem egész eddigi életemet végigkísérték. A liturgia, de elsősorban az egyházzene szépsége és annak szeretete már kisgyermek koromtól döntő módon hatott lelki fejlődésemre, majd pedig később papi hivatásom kibontakozására. Szívesen gondolok vissza arra a napra, amikor tizenkét éves koromban először szolgáltam kántorként a szentmisén. Még most is élénken él emlékezetemben, hogy közösségünk egyik kedvelt Mária énekét kísértem templomunk orgonáján. Ez az élmény egy életre meghatározta Isten-kapcsolatomat. A templom vált második otthonommá. Az Üdvözítő követésére irányuló vágyakozásom ettől kezdve velem együtt fejlődött mindenfajta különösebb megtérések sorozata nélkül. És most elérkezett az a nap mely életem további folyásának alapköve lesz! Szívemben édes örömmel, mégis megrendülve és szent félelemmel eltelve mondom ki újra: Igen! Akarom a királyi utat! Örömmel, mert akarok találkozni az Úrral minden nap, abban a szoros közösségben, ahogyan ez itt a Földön csak lehetséges, mert tudom, hogy számomra csak így lehetséges. Mégis megrendülve abban a tudatban és felelősségérzetemben, hogy az Ő papságának részese lettem, és most már az Ő jele vagyok ebben a világban és igaz Egyházában mindörökre. Hála és köszönet mindazoknak, akik idáig elkísértek, és őszinte barátságukkal, szeretetükkel támogattak, de legfőképpen imádkoztak értem. Isten fizesse meg nekik örök javakkal!

Bagi Ádám újmisés

A Szentlélek által az Isten a lehető legkülönfélébb utakra indít minket, hogy majd eljussunk hozzá, az örök boldogságba. Minden kereszténynek azon az úton kell járnia, amelyet Isten kijelölt számára. Én is igyekszem mindig megfelelni ennek a hívásnak, és követni Isten akaratát. A mai keresztény fiatalok sokszor félnek elfogadni ezt az akaratot. A papok azok, akik a legmarkánsabban jeleivé kell váljanak annak, hogy az Isten akarata szerint kell élnie minden kereszténynek. A mi életünkön látszik leginkább az a radikális Krisztus-követés, mely minden ember életének az alapja kell hogy legyen. És ez az élet boldoggá tesz. Amikor felveszem a reverendámat, amikor majd miseruhát öltök magamra, szavak nélkül is azt üzenem, hogy boldogság az Isten akarata szerint élni. A mai fiatalok azt mondják, hogy a papi élet lemondás, én azonban az Egyházzal együtt vallom, hogy ez egy csodálatos, új élet elfogadása. Tudom, hogy ez az élet tele van megpróbáltatással és nehézséggel, mégis bátran vállalom, mert hiszek abban az Istenben, aki nem téveszt meg, aki nem csap be, aki nem üres szavakkal és álkényelemmel áltat. Hiszek Istenben, akinek uralma átfogja ezt a világot, még akkor is, ha sokan nem hisznek benne. Abban az Istenben, aki a szeretet parancsát hagyta ránk legfőbb testamentumként.

Szalontai István Balázs újmisés

Amikor az egyház új papokkal gazdagodik, akkor az mindig alkalmat kínál az ünneplésre. Ez az ünneplés azonban soha sem válhat egy vagy néhány ember magánünnepévé. Kell, hogy az egész keresztény közösség együtt ünnepeljen. Különös tekintettel kapcsolódik be az ünneplésbe a Városlődi Egyházközség, hiszen az idei évben több mint 100 év után újra újmisés pap kerül ki a közösség tagjai közül. Én magam is fontosnak tartom, hogy együtt ünnepelhessük Jézus Krisztus misztériumait. Szüleim mesélték el nekem azt az esetet, amelyet most szeretnék veletek megosztani. Néhány éves lehettem. Szüleim arra neveltek éppen, hogy ne igyak a templomban, hanem bírjam ki az ott töltött időt folyadék nélkül. Egy ilyen alkalommal, amikor szüleim elvittek a templomba, mégis nagyon megszomjaztam. Ez addig nem is volt baj, amíg a pap fel nem emelte a kelyhet, hogy magához vegye a szent vért. Ekkor megszólaltam: „Ő miért ihat, és én miért nem?” Az atya megállt, és ennyit mondott: „Ha nagyobb leszel, akkor majd te is ihatsz.” Nem hiszem feltétlenül, hogy a miséző atya gondolta volna, hogy abból a néhány éves gyermekből egyszer pap lesz – és valóban ihat az oltárnál a kehelyből –, de mindez megvalósulni látszik. De vajon ki tudom-e inni majd a kelyhet? (vö. Mt 20,22) Azt hiszem, erre csak a papságban eltöltött idő fogja megadni a választ. Hivatásomat nem szeretném egy eseményhez kötni, az folyamatosan bontakozik ki, csupán egy apró pillanatot szerettem volna kiemelni. Ez azért is fontos eset, mert magamtól nem is emlékeznék rá, hiszen szüleim elbeszéléséből tudok róla. Jelmondatom így hangzik: „Ajándék és Példa”. Tömör, ugyanakkor jól kifejezi azt, amit számomra a papi hivatás és küldetés jelent. Az „Ajándék” ebben az összefüggésben annyit jelent, hogy egyrészt nem magamnak köszönhetem, hogy ebben élek, hanem kaptam. Ez a hivatás sohasem lesz megszolgálható. Mindig ajándék marad. Mindig kegyelem, melyet egyedül Isten vehet vissza, mint ahogy egyedül Ő is adhatja. Másrészt a kegyelmet, amelyet kaptam, nem tarthatom meg önző módon, hanem magamnak is tovább kell ajándékoznom. A „Példa” pedig annyit jelent, hogy Krisztushoz hasonlóan cselekedni. Ha egy megoldatlan kérdés előtt áll az ember, akkor képesnek lenni elgondolkodni azon, hogy vajon mit tenne Jézus ebben a helyzetben? De a „Példa” figyelmeztetés is számomra, hogy ne feledjem: papként magam is példaként fogok az emberek előtt állni. A pap személyében a hívek mindig Krisztust látják – és jól is van ez így –, ezért fontos, hogy az szentéletű és példamutató legyen.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »