Páger Antal hazatérése: fasizmussal vádolt legenda

Páger Antal hazatérése: fasizmussal vádolt legenda

Hatvan esztendeje, a forradalom előestéjén heves vita borzolta a hazai nyilvánosságot: dél-amerikai emigrációjából hazatért ugyanis Páger Antal. A XX. század egyik legnagyobb magyar színésze a következő harminc esztendőben tehetségéhez méltó, a korábbinál is fényesebb pályát futott ugyan be, múltjának kényesebb részletei azonban 1956 ősze óta máig nem kerültek le a napirendről.

Páger Antallal a fasizmus tér haza Magyarországra. Til­ta­koz­zunk, akár sztrájkkal is, hogy ne szerződtessék színházaink – jelentette ki 1956 kora őszén a színházi szakma előtt harcias felháborodással a ko­­rábbi táncművész-színész, a háta mögött csak pártapácaként emlegetett Szilágyi Bea. Páger sokak számára váratlan hazatérése derült égből villámcsapásként érte nemcsak rajongóit, hanem természetesen azokat is, akik korábbi politikai szerepvállalása miatt ellenszenvvel, mi több, gyűlölettel tekintettek rá. Amikor egy Bécsben töltött éjszakát követően 1956. augusztus 31-én leszállt vele Ferihegyen a repülő, amelynek egyébként, jellemzően a korszakra, ő volt az egyetlen utasa, a je­len­lévők nagy tapsa fogadta. Körülvették, biztatták, hogy maradjon itthon, mert nagyon hiányzik a magyar színpadról. A rokonszenv-nyilvánítás a Gellért Szállóban foglalt szobájába készülő művészt láthatóan meghatotta, ám óvatossága, a hazai viszonyokkal szembeni tartózkodása, félelme valamiféle incidenssorozattól továbbra is élt benne.

A hazatérés vágya és az otthoni fogadtatástól való félelem kettősségében vergődött már lassan egy esztendeje az emigráns színész. Ezt fogalmazta meg az 1955. október 17-én a Buenos Aires-i kertvárosban lévő lakásában őt meglátogató ismeretlen férfi előtt, akiről először azt hitte, szintén menekült magyar, és a képeiből akar vásárolni. (Páger halá­láig festett, igen magas színvonalon – már ekkor felfigyelt rá egy argentin képzőművészeti folyóirat; miután az emigrációs színészettel 1955-ben, a Magyar Szín­játszó Társaság összeomlását követően felhagyott, művei eladásából élt.) Bár a Gallai Fe­­rencként bemutatkozó idegen alaposan tanulmányozta a szalonban kiakasztott, többnyire a Tisza-partot ábrázoló alkotásokat, hamar kiderült, hogy egészen más miatt jött. Zsebéből az első udvarias szavaknál előhúzott egy Budapest márkájú luxuscigarettákat tartalmazó, a Dunát és a hidakat ábrázoló, aranyozott feliratú dobozt, és abból kínálta meg a művészt. „Ki maga?” – kérdezte meghökkenve Páger, aki a történetet közel fél évvel később, 1956 márciusában mesélte el a Dél-amerikai Magyarság szerkesztőjének, Fercsey Jánosnak. Gallai azt mondta, a magyar követség titkára: „Azért jöttem el önhöz, mert otthon nagy szükség van magára. Át kell adnia tapasztalatait a fiatalabb művészgenerációnak.”

Halálos tavaszHetvenegy évvel ezelőtt ért véget a II. világháború. Ami utána következett, az sem kizárólag örömöt és boldogságot hozott mindenkinek. Fábián Titusz a Halálos tavasz című sorozatában csodás művészek sorsán keresztül mutatta be, mi hogyan volt akkor, azelőtt, azután.1. rész: A matrózblúzos naiva – Turay Ida története
2. rész: A méltóságos úr – Kiss Ferenc története
3. rész: A bujdosó lány – Mezey Mária története
4. rész: „Gratulálni bárki jöhet” – Páger Antal története
5. rész: „Kirúgni, fasiszta!” – Major Tamás története

A színészt meglepték a csábító szavak, s bár jólestek neki, tisztában volt vele, hogy múltbeli ballépé­seire, amelyeket a propaganda jócskán felerősített, rágalmakkal dúsított, még élénken emlékeznek az óhazában. Idővel viszont a kapcsolat rendszeressé vált köztük, Gallai Ferenc nem szállt le róla, kedvesen kapacitálta a magyarországi útra – lehetőség szerint családostul. („Valószínű, hogy eredetileg nem Gallainak hívták” – jegyezte meg a Dél-ame­ri­kai Magyarság. Valamit sejthetett az újságíró; bár Gallait valószínűleg tényleg Gallainak hívták, természetesen az állambiztonság embere volt „Eger­sze­gi Rudolf” fedőnéven. Felsőbb utasításra ő szervezte a hazahívás, hazautazás műveletét.) „Páger Antal egy pillanatra sem ingott meg” – közölte olvasóival az emigráns lap, pedig 1956 márciusában Páger már nemcsak hogy megingott, de nagyjából el is döntötte, hogy hazatér. A cikkből érthetően kimaradt, hogy a hazacsábítás ellensúlyozására Fer­csey jól fizető állást ajánlott a művésznek a Szabad Európánál. „Későn jöttek!” – válaszolta a szerkesztőnek a korabeli állambiztonsági iratokban fennmaradó történet szerint, amit az ügyet eddig a legalaposabban feldolgozó Ablonczy László tanulmányából ismerhetünk. (Biztosra kívántak menni, ezért mindent bevetettek: még korábbi barátokkal is íratott Magyarországra hívó leveleket a színésznek az államvédelem.)

Az ötvenes évek közepén egyébként nemcsak Págernál próbálkozott a magyar elhárítás, valóságos hadjárat folyt a nagyobb nevek hazahozatala érdekében. A színészvilágból megkörnyékezték Vaszary Pirit és Hajmássy Miklóst, hamarosan pedig a Rajk-ügy mellékperében elítélt, nem sokkal korábban szabaduló Szász Béla, feltehetően némi presszióra, valóságos levélhalommal árasztotta el a dél-amerikai magyar emigrációban élő barátait. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy a hisztérikus légkörben néhány újságíró fantáziája meglódult: angol nyelvű hírlap repítette világgá a kacsát, hogy Horthy Miklós is hazatelepedési kérelemmel fordult a Ma­gyar Népköztársasághoz.

Páger, érzékelve a nagy konjunktúrát, okosan taktikázott, elővigyázatos volt: írásban is rögzíttette az általa kialkudott feltételeket. Azaz: színházi és filmfőszerepeket kap, visszaadják Tamás utcai villáját (amelyben Balázs Béla özvegye lakott), a ház renoválási költségeit, bebútorozását az állam állja, a helyreállításig szintén állami pénzből a Gellért Szállóban lakhat, családja pedig, amíg nem tud utánamenni, a Magyar Népköztársaság ötezer pezós támogatását élvezi. Bár győzködték, nem váltotta ki a magyar útlevelet, csupán az argentint használva, argentin állampolgárként volt hajlandó hazatérni. Ki tudja, mi várja otthon…

A kért feltételek mindegyikére rábólintott a külügyi fedésben a művésszel tárgyaló államvédelem. Két okból sem tartották nagy árnak Páger kiköté­seit. Egyrészt kiemelkedő tehetsége miatt, másrészt, ahogy a korabeli ÁVH-s iratban Rajnai Sán­dor alezredes – a nyolcvanas években moszkvai magyar nagykövet – megfogalmazta: „Hazatérése komoly bomlasztással lenne a nyugaton élő fasiszta emigrációra.” Egyértelmű üzenetnek szánták Páger Pestre érkezését a hazai közvélemény számára is: a szocialista rendszer olyan erős, hogy még a „népellenes”, „szélsőjobboldali” Páger Antalt is képes visszafogadni és képességei szerint alkalmazni. A színész végső igenjéhez viszont Kállai Gyula írásbeli kötelezettségvállalása adta meg a végső lökést.

Az állami és pártfunkcionáriusok számításába azonban hiba csúszott. A sunyiban, méltatlanul, valósággal hazacsempészett művész meglepetésszerű érkezése, a sokak által elvárt „nagyon sajnálom” elmaradása – ami valójában elhangzott, a Pá­ger sajtótájékoztatójáról szóló MTI-jelentésből kihagyták – felháborodást keltett, főként a vészkorszak túlélői között. Nevükben tiltakozott a német megszállást követően Mauthausenbe hurcolt antifasiszta publicista – a Magyar Nemzet régi újságírója, 1956 szeptemberében éppen főszerkesztője –, Parragi György is. A főként a hasonló szerepkörű színészkollégák egy része pedig emberileg érthető módon tartott a korábban rendkívül népszerű Páger visszatérésétől. Az ambivalens érzéseket jól mutatja, hogy Turay Ida a viszontlátás pillanatában állítólag lelkesen megölelte, míg a holokauszttúlélő Básti Lajos felpofozta. Mindkét jelenet, megint csak állítólag, a Gellért Szálló éttermében zajlott. Páger szerint viszont – feleségének Buenos Airesbe írt levele alapján – Básti „a legmesszebbmenőkig felajánlotta szolgálatait”.

Az Államvédelmi Hatóság túlígérte magát – jutott a következtetésre az MDP politikai bizottsága, érzékelve a részben kedvezőtlen fogadtatást. Na­gyobb szerepeket egyelőre nem kaphat, villájába ugyan idővel beköltözhet, de felújításában, bebútorozásában állami segítségre ne számítson, határozták el. Meg akarták vonni a családfő kiesését kompenzálandó a családnak juttatott apanázst is. A döntés végrehajtására azonban nem jutott idő: a Páger-ügyet hónapokra félresöpörte a forradalom, amelyben a színész – alapos politikai előrelátásról téve tanúbizonyságot – semmiféle szerepet nem vállalt, pedig küldöttségek hívták, keresték fel. Mindegyiküket udvariasan elutasította, ami viszont nem akadályozta meg abban, hogy a Gellért földszintjére behozott sebesülteket ne látogassa meg rendszeresen. (Hasonló passzivitással kísérte az eseményeket a nyolcévi börtönéből szabaduló, majd vágóhídi munkásként dolgozó Kiss Ferenc, aki 1956 őszén Győrben léphetett ismét a közönség elé.)

Színházi szerződtetését makacs utánajárással – legyűrve a minisztériumnak a korábbi ígéreteket megszegni kívánó ellenkezését – Magyar Bálint, a Magyar Néphadsereg Színházának párton kívüli, a vígszínházi hagyományokat élesztgető, hamarosan kegyvesztetté váló igazgatója intézte el. A hivatalosságon kívül meg kellett győznie a társulatot is. A szerződtetés ellen többek között a Págert néhány hónap múlva Molnár Ferenc A hattyújában rendező, akkor már valósággal sztároló Ajtay Andor tiltakozott a leghangosabban. A hirtelen jött indulatok hamar csillapodtak, s ebben fontos szerepet játszott Páger Antal fölényes szakmai tudása is.

Nagy kérdés volt, hogyan lépjen újra a nyilvánosság elé. Páger szeretett volna híres 1939-es szerepében, Kodolányi János Földindulásának Kántor Jánosaként visszatérni közönségéhez. A miniszté­rium ugyan jóváhagyta – az 1957-es húzd meg, ereszd meg jellegű politika jegyében – a sokáig nemkívánatos darab műsorra tűzését, ám feltételül azt szabta, hogy a színésznek először kisebb szerepben kell megjelennie a nyilvánosság előtt. Így eshetett a választás Molnár Ferencre, A hattyú hibbant trónörökösére. Az előzmények után bizarrnak ható helyzetről némi joggal jegyezhette meg Molnár Gál Péter: „Zsidófaló híre volt? Játsszon zsidó írta szín­darabban! Antibolsevista volt? Játsszon szovjet katonatisztet!” (Játszott is a későbbiekben, nemegyszer.) A színpadi sikerekkel szinte egy időben indult új útjára a korábbinál még fényesebb mozikarrier is. 1957-ben már három filmben játszott, mindegyikben főszerepet.

A forradalom leverése után nem sokkal a Gellért Szállóba új lakó érkezett: a válófélben lévő Szilágyi Bea. A korábban sztrájkkal fenyegető „pártapáca” a külvilág számára egészen váratlanul barátkozni kezdett Págerrel. Szinte bizonyosan nem önszántából: ha nem is ügynöki feladatokat látott el a színész mellett, de megfelelő „politikai orientálásában”, egyben ellenőrzésében jelentős részt vállalhatott. A barátkozás addig tartott, amíg a zsidó származású asszony bele nem szeretett Págerbe, aki idővel viszonozni kezdte az érzelmeit. Még nagyobb meglepetést keltett, hogy hamarosan összeházasodtak. Sokan csupán érdekkapcsolatot sejtettek a frigy mögött, ám a hozzájuk közel állók visszaemlékezéseiből tudjuk: valóban szoros viszony fűzte őket egymáshoz. Együtt költöztek be a helyreállított Tamás utcai házba, ahová tíz esztendő múlva egyébként a művész Judit nevű lánya is hazatért. Az események legnagyobb vesztese a faképnél hagyott, még mindig Buenos Airesben tartózkodó második feleség, Komár Júlia lett, akit életre szólóan megviselt, egészségét is összeroppantotta a változás.

Hiába kapott Kossuth-díjat, Érdemes Művész elismerést Páger, élete végéig újra és újra magyarázkodásra kényszerült múltja miatt. A kérdés máig napirenden szerepel, talán éppen azért, mert a hazai hivatalosság az általános kádári politika jegyében harminc éven át igyekezett szőnyeg alá söpörni az úgynevezett Páger-ügyet. Rendre felmerül: miért szimpatizált Imrédy Béla pártjával; miért vett részt Szálasi 1944. novemberi kultúrértekezletén; miért vállalta el az Őrségváltás című antiszemita propagandafilm főszerepét? (Az utókor ezt róhatná föl neki leginkább.) Történelmi távlatból tekintve, mások valódi bűneivel összevetve azonban nevetségesen kevés mindaz, ami ellene felhozható. Sokan arról is megfeledkeznek például, hogy az Őrségváltásban nem csupán Páger Antal játszott, hanem vele együtt látható a megmaradt töredékeken Csortos Gyula, Balázs Samu, Ladomerszky Mar­git és Makláry Zoltán is, akiket ezért később nagyobb retorzió nem ért. (Az is tény, hogy Pá­­ger­hez képest jóval súlyosabb felelősség terhelte a negyvenes évekbeli színészkamara vezetőit, az emigrációban meghalt Cselle Lajost és a színészgenerációkat útjára indító, de a szakma „zsidótlanításában” is részt vállaló, börtönnel sújtott kiváló színészt, Kiss Ferencet. Nem beszélve a háború utáni időszak olyan vezető pozícióba kerülő művészeiről, akik hasonló bűnöket követtek el az ötvenes években.)

A tizenkét esztendei hazátlanság ellenére Páger sorsa másokhoz képest még szerencsésnek mondható. Jóval nagyobb méltánytalanság érte azokat, akiknek tulajdonképpen semmiségek miatt a kar­rierjük roppant össze, mint például Szeleczky Zi­­tának (elszavalta a Jön az orosz című Petőfi-verset egy hungarista esten) vagy Hajmássy Miklósnak (tábori színházat vezetett Bécsben). Máig nem született világos válasz rá, mi volt a bűne Vaszary Pi­rinek vagy Muráti Lilinek, aki egyébként szintén a szerencsésebbek közé tartozott: Spanyolországban tehetségéhez méltó karriert futhatott be.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »