Otthon, Temesváron

Otthon, Temesváron

A Székelyföldről Bánságba érkezett Bodó Barna, aki ma Temes­váron a ma­gyar kö­zös­ségi élet egyik jeles kép­viselője, te­mesvári ötven esztendejét úgy tudhatja maga mögött, mint aki az egzakt tudományok vi­lágából indulva kisebb-nagyobb kité­rők­kel, cél­­tudatosan haladt és jutott el útvesztőktől sem mentes pályán a filozófia doktora, illetve az egyetemi docensi cím el­éré­sé­hez.

Szerencsés is volt – mond­hatnánk –, hiszen útja kitaposásának esz­közeit génjeibe örö­kítve kapta a tanár szülőktől, ko­nok kitar­tását pedig – s talán rátartiságát is – a nemesi cí­mé­re büszke, hajda­ná­ban sikeresen gaz­dál­kodó székely na­gy­­ap­­já­tól.

Mélyre nyúló székelyföldi gyökerek
Bodó Barna apai felmenői tehetős székely köznemesek voltak, a dédnagyapja a karatnai református temp- lom alapítója és vezetője is volt.
Nagyapám, az 1914-ben született Jenő nevű fiát, későbbi édesapámat, az impériumváltás körülményeihez igazod­va a román nyelv megtanulására ösztö­kélte, szótárból 10 román szót kellett meg­tanulnia naponta. Nem volt ez egy­szerű dolog a kizárólag magyar nyelvet beszélő székely lakosságú faluban. Nagy­apám hajthatatlanságának köszönhetően, amikor 1932-ben a Székely Mikó Kollégium végzőseit elvitték a brassói Șaguna Líceumba román nyelven érett­ségizni, édesapám a mindössze hat sike­resen vizsgázó diák között lehetett. A foly­tatásban pedig, a többé-kevésbé kény­szerből elsajátított román nyelvtu­dásának köszönhetően 1938-ban Ko­lozs­váron az I. Ferdinánd Király Tu­- dományegyetemen román-francia szakon tanári oklevelet, illetve magyarta­ná­ri oklevelet is szerzett.

A székely nagyapa baltás bravúrja
Bodó Jenő tehát szerencsésnek mondhatta magát, hiszen a román nyelvet nem ismerő sok száz székely­földi középiskolát elvégzett fiatal azért nem folytathatta felsőbbfokú tanulmányait, mivel a román hatalom lehe­tetlenné tette az érettségi bizonyítvány megszerzését. Bodó Jenőt, a sepsi­szentgyörgyi Székely Mikó Kollégium francia-magyar szakos tanárát, nem ez a székely fiatalokat elgáncsoló ro­mán nacionalista intézkedés, hanem a második világháborút követő rend­szernek, a szocialista mezőgazdaságot létrehozó beteges elképzelésnek sike­rült a pályáján megakasztani.
A kollektivizálás idején nagyapám gaz­daságára is rávetette a szemét a proletár hatalom. A székely virtus, no meg a magántulajdon sérthetetlenségének a tu­data nagyapámat arra késztette, hogy baltát ragadjon az udvarába belépni ké­szülők ellen, akiket azzal fenyegetett meg, hogy levágja a lábukat. Nem is si­ke­rült őt a “közösbe”behajtani. Minden fenyegetés, zaklatás ellenére tovább gaz­dálkodott a saját birtokán. Gyermekkorom nyarait én is ott töltöttem a nagy­- szüleim falusi gazdaságában, ahol külön ló- és külön tehénistálló, hatalmas ba­romfiudvar volt. Mindez és a cséplőgép körüli élmények izgalmassá tették a va­kációimat, szép emléküket ma is ma­gam­ban hordom.

A Bodó család tehát nem értette meg az idők szavát
Így hát a Székely Mikó Kollégium volt diákjából lett neves tanárt, aki a­lig huszonvalahány évesen a kollégi­um legfiatalabb aligazgatója lett – és, akit volt tanítványai közül olyan neves személyiségek méltattak mindig hódo­lattal és nagyrabecsüléssel, mint Do­mokos Géza, Veress Dániel, Beke György, Tőkés István – a kommunista hatalom nem tartotta méltónak ah­hoz, hogy katedra mellett maradjon. A sikeres pedagógusi pályát derékba törő parancsuralmi, megfélemlítő rendelkezés a családot bezárkózott maga­tartásra intette, ami talán Bodó Barna későbbi attitűdjében is a megfontol­tabb lázadót sejteti.
Édesapámat 1958-ban, mivel a nya­kas székely kulák édesapja “nem értette meg az idők szavát”, elbocsájtották a tan­ügyből. Így, amikor én már iskolába jártam, ő cukorgyárban munkásként dolgozott. Az esetről édesanyám szigorú intésére nem volt szabad beszélnünk sem a testvéreimmel, sem másokkal. Édesapám négy év után kerülhetett vissza a tanügy­be, előbb a leánylíceumba, majd újra a Székely Mikó Kollégiumba, ahol később romántanárként engem is tanított.

A baloldaliság szelleme a Bodó családban
Egyetemi évei alatt Kolozsváron Bodó Jenőt is megérintette a harmincas években felerősödött baloldali moz­galmak levegője.
De ebből gyorsan kigyógyította a mélyen liberális ér­zelmű székely gazda édesapja, ám há­zassága révén némileg mégis bekerült a Bodó családba a baloldali szemlélet.
Az alföldi Békésen született édes­anyám szülei kisiparosok voltak, s egy­faj­ta baloldaliság jellemezte őket. Szász Mária, későbbi édesanyám, korán el­vesz­tette szüleit, azért is menekült a sze­gedi egyetem elvégzése után az akkori Magyarország lehető legtávolabbi pont­jára, Háromszékre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Leánygimnáziumában francia-magyar szakosként kapott kated­rát, így ismerkedtek meg édesapámmal, aki viszont a fiúgimnáziumban tanított. A baloldali szemléletű kisiparos leány – akinek mellesleg kalapkészítői szako­sí­tása is volt – bekerült az erősen jobb­oldali elveket valló Bodó családba. Nem volt egyszerű a helyzete.

Amikor már mindenki a háború végéről beszélt
Bodó Jenőt, a jónevű tanárt akkor hív­ták be a magyar seregbe katonai szolgálatra, amikor már mindenki a há­ború végében reménykedett, s úgy nézett ki, hogy sikerült megúsznia a frontot.
Édesapámat 1944-ben csapatával Né­metország felé irányították, de már Győr környékén amerikai fogságba ke­rül­tek. Az amerikaiak elengedték őket, ám amikor hazaérkeztek, édesapámat az oroszok elfogták, és Oroszországba vitték. Három évig semmit sem tudott róla a család. 1947-ben került haza. Így szü­let­hettem meg én, 1948-ban.

Pályaválasztási dilemma
Érettségi után Bodó Barnát a hu­mán tudományok iránt érzett von­zó­dása késztette volna jogi pályára, de az akkor már nagybeteg édesapja nem tartotta szerencsésnek, hogy a ha­talmat kiszolgáló pályát válassza.
Elfogadtam édesapám érveit és ta­nácsát, különben származásom miatt e­sélyem sem lett volna jogi egyetemre be­- jutni. Így esett a választásom a fizikára, merthogy abba a politika nem tud bele­szólni. A lehetséges bukaresti, jászvá­sá­ri, temesvári egyetemek közül egyértel­- mű volt, hogy az utóbbi mellett döntök. 1968 nyarán katonaruhában felvéte­liz­tem Temesváron az elektro-fizika-rádió szakon, ugyanis 1966-ban, érettségim évé­ben, édesapámat elvesztettük, s özve­gyen maradt édesanyám hiába hivatkozott arra, hogy három fiúgyermeket kell el­tartania, nem tudott kimenteni a katonai szolgálat alól.

A diákévek meghatározói
Óhatatlanul merül fel a kérdés, hogy nem jelentett-e beilleszkedési gon­dot a székelyföldi tömbmagyar kör­nyezetből érkező fiatalnak a sok­nemzetiségű, kozmopolita bánsági nagy­város?
Talán három meghatározó tényező­ről beszélhetek a beilleszkedésem kap­csán. Szerencsémnek mondhatom, hogy a temesvári román tannyelvű egyetemen olyan magyar tanáraim voltak, akik túl tudtak lépni a szigorú tanár-diák viszo­nyon és partnerként kezeltek bennünket. Toró Tibor mindenkit felkarolt, minden diákkal tervei voltak, mindannyiónkat el akart indítani valamilyen tudományos pá­­lyán. Ő hozta számunkra a tudomány világát, naprakészen tájékozott volt mindenről, ami a világban történt. Hegedüs Imre egészen más tanári alkat volt, a tudományt hihetetlenül komolyan vette, de rendkívül türelmes volt a diákkal, a hoz­zá intézett kérdésről képes volt akár éj­fé­lig beszélni, addig nem engedte el a diá­kot, amíg meg nem győződött róla, hogy az megértette, miről van szó. Máig büszke vagyok arra, hogy, bár másodhe­gedűsként, a tanár úrral közösen írtuk a hologramról szóló tanulmányt, amely az optikai problémarendszert és fejlődését tekintette át. Ennek előzménye, hogy a diákok országos tudományos tanácsko­zá­sán két csoport jelenkezett hologrammal, az egyik voltunk mi, Hegedüs Imre tanár úrral és egy Székely nevű diák kollégámmal hármasban, a másik pedig egy sokkal előnyösebb helyzetből induló csoport volt, az akkori miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer fiának a bukaresti cso­portja. Végül mindkét csoport meg­csi­nálta a feladatot. Zárójelben elmondom, hogy Gábor Dénes alig egy évvel ko­rábban ebben a témában lett Nobel-díjas. A temesvári egyetem fizikatanárai közül Hegedüs Imre állt a legközelebb a Nobel-díj eléréséhez, ugyanis a hetvenes években felfedezett egy olyan elemi rész csoportot, amit az orosz tudósok is megtaláltak, de az amerikaiak nem, így ak­kor ezért nem adtak Nobel-díjat. A har­- madik nagy tanáregyéniség, aki megha­tá­rozta az életemet Salló Ervin, ő volt a két­ lábon járó enciklopédia, általa is­mer­tem meg a temesvári világot: az ut­cákat járva mindenről, épületről kapu- vagy épületdíszről spontán tudományos előadást tudott tartani. Nem beszélve a hi­hetetlenül hatalmas könyvtáráról, a­hova meghívott beszélgetni. Mondanom sem kell, hogy diákként mekkora meg­tiszteltetés volt ez számomra.

Bodó Barna, a lázadó ember
A családját ért múltbeli retorziók és talán az anyai féltés és intő szó ha­tására beívódott óvatosság és bizonyos megfontoltság tapasztalható Bodó Barna szélsőségesebb helyzetekben ta­nú­sított magatartásában. Noha voltak életében olyan történetek is, amelyek cáfolják ezt az állítást. A diákévei alatt egyik román szobatársával került ösz­szeütközésbe, majd újságírói időszakában pártfeladat megtagadása, ké­- sőbb pedig az RMDSZ csúcsve­zeté­sében betöltött tisztsége idején, illetve már a Babes-Bolyai Tudományegye­tem tanáraként került olyan feszült helyzetbe, amely renitensebb magatartásra enged következtetni.
Diákkoromban egy nemzeti érzel­mek­től túlfűtött román szobatársam a szárítókötélre tűzött trikolórral igyeke­zett folyamatosan provokálni. Nemtetszésem szóvátétele miatt feljelentett a “szerveknél”, ahol én azzal indokoltam kifogásomat, hogy kollégám a nemzeti zászlót meggyalázta azzal, hogy azt a bü­dös zoknijai mellé akasztotta. Ezzel a magyarázattal sikerült megúsznom a feljelentés rám nézve szerencsétlenül vég­ződ­hető következményeit. A kommu­- nista rendszer utolsó pártkongresszusának munkálataira, amikor már az Előre temesvári tudósítója voltam, tolmácsi fel­adatot kaptam. Ez nagy dilemma elé állított, hiszen 1989 októberében vol­tunk, és itt, Temesváron már pattanásig feszült volt az ellenállás hangulata, tud­tunk Tőkés László és a hozzá közelállók megfigyeléséről, zaklatásáról. Miután fe­leségemmel a paplan alatt, mert a lakásunk tudomásunk szerint be volt “polos­káz­va” meghánytuk-vetettük a dol­got, ő azt mondta: ha kidobnak az állásomból majd eltart, hiszen egy zongoratanár mindig talál a megélhe­tésünk­- höz szükséges munkát, így a kockáza­- tokkal is szá­molva, a pártkongresszusi szereplés visszautasítása mellett döntöttem. Ekkor bocsájtottak el az újságtól. Ami a lázadásaimat illeti igaz, hogy nehezen tudom ma­gamban tartani a véle­ményemet, s e­zért nem mindig sikerül el­kerülni a konf­liktus helyzeteket, így ke­rültem ki az RMDSZ csúcsvezetéséből, és így követ­ke­zett be a távozásom a po­litikatudomá­nyi tanszékéről és kerültem a mai mun­ka­helyemre, a nemzetközi kap­­csolatok tan­székére. Mindezen törté­netek elle­né­re nem tartom magam láza­dó embernek, hiszen ahhoz merész gon­- dolatok kellenek, én pedig nem mondhatom, hogy ál­talában túlságosan nagy merész gondolatokkal állnék elő.

Elhajlás a kutatófizikus pályától
Amikor 1972-ben évfolyamelsőként végeztem Temesváron, ezzel az ered­ménnyel az ország négy nagy egyeteme közül bármelyiket választhattam volna. Temesvárról nem akartam elmenni még Kolozsvárra sem, ám Temesváron nem volt tanársegédi hely. A Szabad Szó ak­kori főszerkesztője, Gherasim Emil csi­nált, amit csinált, a kihelyezéskor a fi­zikusok választható lehetőségei között a listán megjelent az újságírói állás a Sza­bad Szó szerkesztőségében. Erre raj­tam kívül más nem pályázhatott, hiszen elsősorban tudni kellett magyarul és új­ság­írói előzményekre is szükség volt, én pedig a Pongrácz Mária által szerkesz­tett Diákszó rovatba már korábban is bedolgoztam. Így történt, hogy miután az egye­temen értésemre adták, hogy az én származási káderlapommal, a fizikusi ku­tatómunkához szükséges doktorátus megszerzésére nincs esélyem, végképp lemondtam a fizikusi ambíciókról és lettem újságíró, tanár, egyetemi tanár, igaz, hogy nem a fizika, hanem humán tantárgyak területén.

Milyen vizeken sodorta Bodó Barna vitorláját a hetvenes évek békésebb szele?
Bodó Barna koránál fogva nem tartozott a Temesváron Bálintfi Ottó nevével fémjelzett Látóhatár vitakö­rös, vagy a valamivel későbbi, még a rendszerváltó légkörben is működő tháliás diáknemzedékhez. Egyetemis­ta­ként megelőzte ezen legendás ma­gyar diákintézmények működésének kor­szakát. Ekkoriban házasodott meg Szabó Mária zenetanárnővel, ami szük­ségessé tette a lakásigénylést, a­mit a Szabad Szó munkatársaként igé­nyelhetett és meg is kapott, jóllehet, amikor az Ifjúmunkás újság szerkesz­tő­ségébe az ország nyugati részéből riportert kerestek, a Szabad Szó iránti hűségét is megtartva, átszegődött eh­hez a laphoz.
Miután Marikával 1973-ban meghá­za­sodtunk és lakásunk is lett, attól szá­mítva vagyok hivatalosan is temesvári, érzelmileg jóval korábbról. Itt ragadásomnak azonban oka volt az is, hogy a Bánság és a Székelyföld közötti dilemmámban közrejátszott, hogy az akkori­ban Székelyföldön is meglódult kulturá­- lis életben kiváló szellemi műhelyek jöttek létre, olyan nagy egyéniségek kerültek színre, mint Farkas Árpád és sokan mások, úgy éreztem, ha hazamegyek ab­ban a csapatban nem lennék annyira jó, hogy “labdába rúghassak”. És különben is jól éreztem magam Temesváron, sok minden mást leszámítva azért is, mert egy generációk óta erzsébetvárosi csa­lád­ba nősültem be, ahol a magyar kul­tú­rának nagy hagyománya és tisztelete volt.

Belevágtunk valamibe, amiről nem tudtuk, hogy micsoda
Az 1989-es események pillanataiban nem a jövőnk előtt álló köd, ha­nem a szabadság boldogító szivárvá­- nya határozta meg cselekedeteinket. Bodó Barna esete is erről tanúskodik, hiszen azon az ominózus beszélgeté­sen, amikor 1989. deember 22-én a né­hai Bárányi Ferenc lakásán rátestál­- ták a sebtében megalakult Bánsági Magyar Demokrata Szövetség elnöki tisztségét, nem volt tisztában azzal, hogy mit vállal magára.
A választás azután esett rám, miután az Albert Ferenc által javasolt Toró Tibor kijelentette, hogy fiatal vezetésre van szükség, s mivel én voltam a társaságban a legfiatalabb, engem választottak meg elnöknek. Így indult el a poli­- tikai pályafutásom, aminek folyamatában vegyesen voltak sikerek és csalódások is bőven. Tébláboltunk egy olyan vi­- lágban, amelyen nem láttunk át, nem ismertük a politikai lehetőségeket, nem lát­tuk előre az útvesztőket. Jó példa a Ma­gyar Ház esete, amelyért nem sikerült egyeztetve, közösen, kellő határo­zott­sággal fellépni, s a különutas próbál­- kozás nem járt sikerrel, azt is mondhatnám, hogy rossz irányba terelte a küz­del­met, következményei pedig máig hat­- nak. Nem hozta meg a várt eredményt az újonnan alakított Magyar Ház RT. hosszan elnyúló visszaigénylési pere, sem az, hogy 1997-ben azzal igyekeztünk ráirányítani a figyelmet a magyar közösség jogos hagyatékára, hogy a Bakk Mik­lós közreműködésével székelyföldi összefogással készített Magyar Ház emléktábla elhelyezésével próbálkoztunk.

A civil út járhatóbbnak bizonyult, mint a politika
A kezdeti útkeresés bonyolultabb folyamataiban, miután az RMDSZ központi vezetésében strukturális és irányt váltó átalakulás ment végbe, Bodó Barna, a Szövetség volt alelnöke 1995-ben tisztség nélkül maradt.
A megváltozott politikai orientáció is hozzájárult ahhoz, hogy más irányba tájékozódjak. Eleinte még a megyei önkormányzatban, az RMDSZ helyi szervezete részéről vállaltam képviselői szerepet, 1996-tól azonban az oktatási munkám mel­lett a civil szféra kereteiben kifejtett tevékenységre helyezem a hangsúlyt. Tizenkét éve vagyok elnöke a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének és negyed százada irányítom Temesváron a Szórvány Alapítvány munkáját, amely­nek eddigi sikereiről többek között a fel­térképezett épített örökségeinket, kasté­- lyo­kat, udvarházakat bemutató, illetve a Bánság magyar személyiségeinek panteonja mellett számos más kiadvány ta­nú­skodik, de említhetném még a Ré­- gi­(j)ó­világ folyóiratot és más kultúr­történeti kiadványunkat. Jelenleg Temes megyében a Szórvány Alapítvány egyre kiteljesedőbb tevékenységével új hálózatokat építünk ki. Örömömre szolgál, hogy 25 év után, a munkatársi utánpót­lást is sikerült biztosítani.

Dr. Bodó Barna professzor ma már annyira Temesvárhoz tartozik, hogy ha Budapesten valaki a nevét említi, Temesvárral társítják. Az oktatói, közírói és közéleti munkáját elismerő megannyi kitüntetésének, bárhol is kapta meg azokat itt, itthon Temesváron a családban, a barátok kö­rében tud igazán örülni és ünnepelni. Bodó Barna, a sepsiszentgyörgyi világrajövetele óta eltelt hetven évből ötven éve Temesváron van itt­hon, innen, ahol életének nagyobbik részét töltötte sem külföldi ígéretek, sem a soha meg nem tagadott Székely­föld csábítása nem tudta elcsalni.

Graur János / Heti Új Szó


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »