Őseink egyik legszebb Kárpát-medencei kincsegyüttese

Az köztudott, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum legnagyobb adományozója Széchenyi Ferenc gróf volt. Az már kevéssé közismert, hogy őt egy pesti takácsmester követi, jó eséllyel pedig Ehmann Gábor is a lista előkelő helyére kerül azzal a páratlan hun kori kinccsel, amiről a régészek úgy vélik, hogy a korszak egyik legszebb és legteljesebb ilyen fajta Kárpát-medencei együttese.

Magyar Menedék - Nemzeti Könyvhét

„Miközben az erdőt jártuk, egy fa tövében megkapta a szemem valami fényes dolog, azt gondoltam, egy sörösdoboz vagy egy eldobott csokipapír – mondta Ehmann Gábor. – Amikor közelebb értem, láttam, hogy egyik sem, de felvettem. Egy régi, ezüstnek látszó különös csat volt. Rugdosni kezdtem az avart és a földet, és előkerült egy másik, megmunkált ezüstlemez, majd egy kicsit távolabb egy harmadik is, amiről rögtön látszott, hogy aranyból van.” A civilben fűtés- és vízvezeték-szerelő Ehmann Gábor azt mondja, tisztában volt vele, hogy nagyon régi tárgyakat talált az észak-dunántúli túraútvonal mellett. Még az is megfordult a fejében, hogy értékesek lehetnek. Annyira felzaklatta, ami történt, hogy aznap éjszaka aludni sem bírt. A feleségének is csak másnap mutatta meg, amit talált. „Megnéztük együtt is, és úgy gondoltuk, hogy ez értékes, arról is beszéltünk, vajon mekkora jutalmat kaphatunk érte, ha valóban eredeti, régi tárgyakról van szó. Persze nem hagyott nyugodni az egész. Arra gondoltam, hogy felajánlom egy múzeumnak, de fogalmam sem volt, mi legyen a következő lépés. Anélkül, hogy beavattam volna őket, a barátaimat kérdezgettem, hogy mit tennének, ha kincset találnának. Aztán eszembe jutott, hogy egyiküknek van egy régész barátja.

Miután kiderült, hogy a régész kíváncsiságát is felkeltette a kincs, a múzeumban találkoztak, ahova Ehmann Gábor gondosan csomagolva beszállította a tárgyakat. „Szólni sem bírtak, csak azt mondták, hogy hű meg ha, aztán mindenki összefutott, és csodálták, amit láttak. Na, innentől kezdődött a várakozás. Titokban kellett tartani az egészet, amíg most, a nyár elején meglett minden engedély az ásatáshoz. Egy hétig kutattak a régészek. Megengedték, hogy én is végig jelen legyek. Fantasztikus élmény volt. Sorra jöttek elő az újabb és újabb tárgyak. Azt mondják, tapasztalt régészek is arról álmodoznak, hogy egyszer találnak egy igazán jelentős kincset. Nekem sikerült. Mindenki kérdezgeti is tőlem, hogy ezt tartom-e életem szerencséjének, de mindig mondom, hogy közelébe sem ér annak, hogy megtaláltam a feleségemet, Rékát.”

Az ásatás során egy vélhetően rangos tulajdonos öveit, fegyvereit, szakállas nyílcsúcsát, aranyveretes tőrét, almandinberakásos vascsatjait, lábbeli-garnitúráját és lószerszámait találták meg, utóbbiak közül kiemelkednek a nyereg pikkelymintás, aranyozott ezüstlemezből készült díszei és a niellós ezüstcsat. A tárgyak akár helyi műhelyben is készülhettek valamikor 380–450 között, amikor a Kárpát-medence nagy része hun uralom alatt volt.

Szenthe Gergely, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának dolgozója, aki az ásatást irányította, azt mondta: a tárgyakat sekély gödrökben helyezhették el, a kedvező talajviszonyok között főleg az ezüst- és aranytárgyak maradtak fenn egyedülállóan jó állapotban. A lelet jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható. „Hun áldozati lelet” alig néhány ismert a Kárpát-medencéből. Az összesen 125 tételből álló lelet több szempontból is kivételes jelentőséggel bír a korszak leletanyagában – egyedülálló értéke mellett szakmai szempontból is beláthatatlan. Teljesen átrajzolja a korszak áldozati rítusairól – máig leginkább toposzként továbbélő, néha évszázados megállapítások alapján alkotott vagy ilyenek által befolyásolt – képünket, hiszen eddig olyan teljes lelet, amelyet régészeti ásatáson sikerült feltárni, nem került elő.

VG.HU


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »