Oroszország, a közös ellenség?

Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést az Egyesült Államok biztonságára – ezt még tavaly jelentette ki az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke. Joseph Dunford szavai rég letűnt időket idéznek, mint ahogy Vlagyimir Putyin helyett bármelyik szovjet vezető mondhatta volna, hogy a II. világháborúban aratott győzelem figyelmeztetés mindazok számára, akik próbára akarják tenni Moszkva állóképességét. S hogy e szavaknak a felek nyomatékot is adjanak, fegyverkezik mindkét oldal, csapatok sorakoznak fel az újra épülő vasfüggöny mindkét oldalán. E hangulatban aligha meglepő, hogy a NATO varsói csúcstalálkozóján döntés született a keleti szárny megerősítéséről, amelynek értelmében az észak-atlanti szövetség négy zászlóalja fog állomásozni rotációs rendszerben Lengyelországban és a balti államokban. Közben a NATO már tavaly elkezdte a világ bármely részén bevethető gyors reagálású egység felállítását, és Észtországtól Romániáig hat új támaszpontot is létesített. A hidegháború befejezése óta példátlan elrettentő jellegű katonai lépések mellett a Nyugat gazdasági téren is nyomás alá helyezte Oroszországot, s ennek jegyében néhány hete csendben, mindenféle nyilvános vita nélkül az Európai Unió is meghosszabbította a Moszkvával szemben az ukrán konfliktus kapcsán életbe léptetett szankciókat.

E kardcsörtetés közepette kevesen gondolkoznak el azon, vajon tényleg Oroszország-e az euroatlanti világ első számú ellensége. Tényleg fenyegeti Moszkva az Egyesült Államok és Európa biztonságát? A héják a Krím „hazatérítésére” hivatkoznak, amikor agresszorként festik le Putyin Oroszországát, amely szerintük attól sem riadna vissza, hogy bevonuljon a Baltikumba vagy lerohanja Lengyelországot. Tény, hogy az orosz haderő maximum hatvan óra alatt elfoglalhatná a balti államok fővárosait, de miért húzna ujjat a jóval erősebb NATO-val? Az orosz haderő legfeljebb aszimmetrikus válaszokra képes, a hibrid hadviseléssel azonban mindenki értésére adja, hogy a Nyugat átlépte a vörös vonalat. A NATO már az orosz határoknál van, s ezt Moszkva természetes módon veszélyként, nemzetbiztonsági kockázatként éli meg. Erről szól a Krím és az egész ukrán válság. Még pontosabban arról, hogy nemcsak az euroatlanti közösségnek, hanem Oroszországnak is vannak érdekei, s ezek adott esetben ütköznek. Már csak azért is, mert Moszkva szakított a kapcsolatok megóvásáért cserébe kompromisszumokra kész külpolitikával. Oroszországnak elege van a folyamatos kioktatásból, a másodhegedűs szerepéből. Egyenrangú partner kíván lenni, s immár nemcsak kér, hanem adott esetben erővel is érvényt szerez érdekeinek. Ezt nem akarja megérteni a Nyugat, amely sokszor még mindig azt hiszi, hogy a világ minden országát a saját képére formálhatja – pedig korántsem. A Nyugat és Moszkva közötti feszültség növekedésének ez a fő oka, Oroszország azonban ettől még nem ellenség, legfeljebb vetélytárs.

Putyin és Oroszország démonizálásának másik oka magában az euroatlanti világban, annak válságában keresendő. Az ellenségkép erősítése megszilárdíthatja az itt-ott lazuló transzatlanti kapcsolatokat, de sokak szerint Oroszországgal szemben könnyebben meghatározhatja önmagát az új identitását kereső Európa is. Ráadásul egyesek az Európai Unió brexit által még inkább fenyegető szétesését is az ellenségkép felfestésével állítanák meg. Ez a gondolkodás a legmarkánsabban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által képviselt atlanti irányvonal sajátja. Nem kell ahhoz az összeesküvés-elméletek rabjának lenni, hogy lássuk, Washingtonnak nem érdeke az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának közeledése, együttműködése, míg a megosztással kordában tarthatja a kontinentális Európa, mindenekelőtt Németország és Oroszország ambícióit.

Az atlanti és kontinentális logika közötti különbségeket különösen felerősíti a brexit, s ez a szembenállás világosan megmutatkozik Oroszország megítélésének kérdésében is. Jellemző, hogy az orosz veszély jegyében a NATO egységét demonstrálni hivatott nagyszabású lengyelországi hadgyakorlatról, az Anakonda 2016-ról a német külügyminiszter csendesen csak annyit jegyzett meg, hogy felesleges erőfitogtatás volt Oroszországgal szemben. Ugyanez a megosztottság látszik a szankciók tekintetében is. Míg Berlin, Párizs, Róma, Athén, Budapest és Pozsony csak húzódozva hosszabbította meg azokat, addig a britek, a lengyelek, a skandinávok, a balti államok lelkesen sorakoznak fel Washington mögé. Ez a törésvonal nem egy esetben országokon – a leglátványosabban ez talán Németország esetében látszik –, de akár pártokon belül (lásd Fidesz) is húzódik, s jótékonyt akadályt jelent abban, hogy Európa hosszú távon Oroszországgal szemben határozza meg magát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »