Öregurak helyett hatalmas buli az Arénában

Öregurak helyett hatalmas buli az Arénában

Elmentem a tegnap esti koncertre, mert látni akartam a metál műfaj megteremtőit. Kötelező körnek szántam – hatalmas buli lett belőle.

Az az igazság, hogy nem vagyok igazi Black Sabbath rajongó. Számomra a metál legendákat az egy-két generációval későbbi zenekarok jelentik, a Judas Priest-től az Iron Maiden-en át a System of a Down-ig. Arra készültem, hogy megnézem a stílus atyjait, megiszom közben pár sört, és elismerően bólogatok a kedves, tiszteletre méltó öreguraknak, hogy még színpadra tudnak állni így hetven felé. Nagyon komoly csalódás ért. Ozzyék nem voltak sem kedvesek, sem tiszteletre méltóak – helyette felrobbantották az Arénát.

Pedig úgy indult, hogy pont az lesz, amire számítok. A kezdő számnál, a lassú, befordult Black Sabbath-nál buligyilkosabb, kezdésre alkalmatlanabb zenét elképzelni sem lehet. A közönség persze üdvrivalgással fogadta ezt is. Igaz, minden bizonnyal azt is dübörgő ováció fogadta volna, ha Ozzy a londoni telefonkönyv első kétszáz nevének, vagy az általa fogyasztott kábítószerfajták felolvasásával indít. De már itt látszott, hogy nem nyugdíjas rocksztárok hakniján vagyunk. Tökéletes hangzás, tökéletesen pontos, a muzsikát 100 százalékosan át-és megélő zenészek – és egy frontember, akiről ordít, hogy lassan hetven évesen is ugyanúgy élvezi ezt az egészet, mint negyven esztendővel ezelőtt.

A játszott nóták listája alapján egyértelmű volt, hogy Ozzyék nem egy életmű-koncertet akartak adni, sokkal inkább felvillantani azt, miért is kezdtek ők új fejezetet annak idején a rocktörténetben. Egyetlen negyven évesnél fiatalabb nóta sem hangzott el, végig a hetvenes években maradtunk. Az első négy album klasszikus, mázsás riffjein, az Into the Voidon, a Warpigsen, az After Foreveren, a Hand of Doomon keresztül végigkövettük a metál születését. A záró Iron Man, Children of the Grave, és persze az elmaradhatatlan Paranoid pedig a sötét, borongós egy óra után hatalmas fiesztát csinált az Arénában.

Let’s go crazy!

És igen, Ozzy nem énekelt úgy, mint harminc évvel ezelőtt, mégpedig azon meglepő ténynél fogva, hogy azóta harminc évvel idősebb lett. Ahhoz meg, hogy akkor lássam, harminc évvel korábban kellett volna születnem. De Ozzyt már nagyon régen nem elsősorban a hangja miatt imádjuk. Hanem azért, ahogyan tízpercenként felordít, hogy „let’s go fuckin’ crazy!”, vagy, ahogyan dübörgő riffek közben ugrálva tapsol. Mint egy gyerek. Mert ez a titok. A színpadon tegnap este hetven éves zseniális gyerekeket láttunk – és így lehettünk másfél órára mi is azok. Kösz, fiúk, hatalmas volt. Let’s go crazy!

 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »