Ordas

Ordas

Hogy mit gondolok a sorosozásról és a háttérhatalmazásról, megírtam már a múlt héten – semmi jót –, de muszáj mennem még egy rövid kört ez ügyben. Mert az sem mindegy, hogy mások mit gondolnak – azaz mondanak, a kettő közel sem mindig esik egybe – a sorosozásról és a háttérhatalmazásról. Természetesen nekik is meg kell szólalniuk, nemcsak joguk, kötelességük is ez, és mindig érdekes, hogy előkerülnek-e újabb-korszerűbb taktikák, stratégiák, nyelvi elemek. Pontosabban: a szemlélő minden hatásvadász orbáni fordulat után azt várná, hátha meglepetést okoz valaki a túloldalról, megembereli magát, és a meghökkentésre-hajmeresztésre egyedi-eredeti válasszal reagál. Amire fel lehetne kapniunk a fejünket. Ám ezek a várakozások rendszerint teljes mértékben hiábavalóak.

Magyarország a provokátorok és a tolmácsok országa. Az egyik oldalon vannak azok, akik hangzatos, durva, gyakran primitív kijelentéseket tesznek, a másikon azok, akik ezeket a kijelentéseket lefordítják a maguk nyelvére, majd bánatosan és felháborodottan, de mindenképpen reményvesztetten magyarázzák, rendszerré építik azt, ami egyébként el sem hangzott. Az jutott eszembe: lehet, hogy ez még a létezett szocializmus sorok között olvasós korszakaiból maradt ránk, amikor mindennek volt másodlagos jelentése, miközben elsődlegessel nem is feltétlenül rendelkezett.

Akárhogy is, így lesz a sorosozásból és a háttérhatalmazásból egyetlen pillanat alatt zsidózás. A megbocsáthatatlan verbális bűnök legmegbocsáthatatlanabbika. Az utolsó lépcsőfok az államilag intézményesített nácizmus szárba szökkentése előtt.

Nem azt mondom, hogy ezek az értelmezések szembemennek a provokátorok szándékaival. Ellenkezőleg. A provokátorok pontosan tudják, hogy ez fog történni, és hogy ez hasznos nekik. Egyrészt, mert sokat segít a táboruk összetartásában, másrészt, mert ellenfeleiket bent hagyja abban a verbális gettóban, amelybe önként zárták magukat még a kilencvenes évek elején. S amely belsőseinek aránya érezhetően egyre csökken, akkor is, ha az effajta tolmácsnyelv használói között fiatalok is felbukkannak. Kisebb számban, mint régebben – a konfliktusok minősége és karaktere hajlamos újratermelődni –, de akadnak közöttük lelkesek és hangosak.

A hét végén mindazonáltal nem egy újgenerációs újbaloldali titán, hanem Bokros Lajos produkált tökéletes illusztrációt a jelenséghez. Idézek egy rövidet a kakukktojáspárt vezéralakjától: “A sorosozás és a háttérhatalmak emlegetése nyilvánvalóan bruttó bolondság, nettó hazugság. Szóra sem lenne érdemes, ha nem a magyar kormány felkent képviselőitől hallanánk.” Maradjunk annyiban: igen, ez egy pontos olvasat. Csak kár, hogy az iménti mondat folytatódik, ekképpen: “Szóra sem lenne érdemes, ha nem a magyar kormány felkent képviselőitől hallanánk az ordas eszmék újjáélesztését.”

Hoppá, Orbán Viktor pikkpakk náci lett. Nem kell bizonytalankodnunk, hogy Moma Lajos komolyan gondolta-e, mellőzhetjük a tolmácskodást, tüstént a segítségünkre siet: “Elfelejtettétek, hogy Magyarországot a múlt században már egyszer tragédiába sodorta a lélekmérgező mocskos őrület? Szólok, mert vétkesek között cinkos, aki néma.”

Mindig-mindig ugyanaz, mindig-mindig ugyanúgy. Virtigli nácizás, ha kell, ha nem. Mondtam már régebben: a Fidesz rengeteget változott az elmúlt negyedszázad alatt – az ellenfelei meg semmit sem. Hogy nem megy, érthető, de hogy meg sem próbálják, mégis különös. Szólok, mert miért ne: másmilyen nyelvre lenne szükség, ez ugyanis, ami van, elkopott, elrongyolódott, túlhasználták. Ha nem lesz másik, ordas nagy bukások jönnek ezután is, egyik a másik után.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »