Operettország

VEZÉRCIKK – Nem szeretem az operettet. Akinek ezzel baja van, kérem, az isten szerelmére, ne olvassa tovább ezt az írást.

A színházról akartam írni (vö.: nagy fa, fejsze). A színházról és a közép-kelet-európai társadalmakról (vö.: nagy fa, fejsze, csimborasszó). Arról, hogy miért olyan nehéz a színházról és egyáltalán a művészetről beszélni ezekben a társadalmakban. Hogy az úgynevezett ízlésbeli felfogások hogyan válnak csatabárddá ezekben a társadalmakban, és a felek hogyan ássák el a művészetet, miközben kiássák a csatabárdot. A negyven évről a pusztában. Arról, hogy ezek a társadalmak még mindig gyermekek, hiszen az előző, elnyomó rendszerben nem engedték őket felnőni, most meg nem lehet csak úgy beadni a növekedési hormonokat intravénásan. (Hol van egy társadalom vénája?) Arról, hogy nincs is jogom erről beszélni, hiszen mit sem tapasztaltam meg az előző rendszerből, így most még inkább nem értem, mi zajlik itt tulajdonképpen, amikor újra és már megint, még egyszer neki kell állni, hogy tisztázzuk az alapvető fogalmakat.

Azt tudniillik (vagy nem illik, nem tudom), hogy a művészet nem szólhat pusztán a felhőtlen szórakoztatásról – és ez nem azt jelenti, hogy nincs művészi értéket képviselő vígjáték, teszem azt. Azt, hogy a jó művészet a legfelhőtlenebb pillanatokban, a legharsányabb poénok közben is képes elgondolkodtatni, szöget ütni abba a sokat próbált közép-kelet-európai fejbe. Azt, hogy a legművészibb köntösbe (vö.: a király új ruhája) bújtatott előadás (könyv, kép, zene stb.) is lehet öncélú művészkedés, de egy elsőre öncélú művészkedésnek tűnő műalkotás is lehet értékes, csak oda kéne tenni a csontot, hogy megértse az a szögekkel televert fej. Azt, hogy minderről nem azért nehéz beszélni, mert nincsenek rá szavak (– vannak), hanem azért, mert nem egyforma a szókincsünk (– és nem is minden szókincs a Deákné vászna, teszem azt). Azt, hogy a hagyományok megőrzése is fontos, de azért a művészet alapvető, zsigeri és leküzdhetetlen igénye éppen a saját szókin­csének folyamatos bővítésére, megújítására irányul (vö.: ugyanannyi fej, több szög, kisangyalom). Azt, hogy a közpénzből finanszírozott művészetnek is igazi művészetnek kell lennie, mint ahogyan a közpénzből épített utaknak is igazi utaknak kell lenniük (vö.: megfelel a célnak). (Azt, hogy a cél az, hogy nem leszünk operettország – vö.: nem ugrom be a nagybőgőbe.)

Erről akartam írni. De nincs kedvem, igazán nincsen (vö.: ).


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »