Olaszliszka tíz év után: 140 rúgás és ütés

Olaszliszkáról mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Az, hogy tíz évvel ezelőtt itt vertek agyon gyermekei szeme láttára egy tiszavasvári tanárt a helyi cigányok. Évtizede keresi az ország a választ rá, mindez hogyan történhetett meg. Olaszliszka pedig arra, miért az itt megesett tragédiát emlegeti mindenki újra és újra.

Üres telek áll Olaszliszkán, a Kossuth utca közepén lévő bekerített kopjafa mögött. Szemben, az út másik oldalán sem áll már ház. Ha nem zúgnának a motoros fűkaszák, teljes csend lenne az 1700 lelkes település alvégén. Három közmunkás dolgozik rajta, hogy a gaz ne verje fel az elhagyatott portát. Az egyik kaszás meg is jegyzi, hogy pont az évforduló miatt kellett elsőként idejönniük, mert már most készülnek a hét végi megemlékezésre.

Tíz évvel ezelőtt, 2006. október 15-én itt lakó cigányok verték agyon különös kegyetlenséggel lányai szeme láttára Szögi Lajost. A tiszavasvári tanár az Olaszliszkával egybenőtt Vámos­új­faluba tartott, ám egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy kislány, a 11 éves Horváth Kitti beleesett az árokba, miután átszaladt az utcán. Szögi Lajos megállt, hogy megnézze, nem esett-e baja a gyereknek, de a lány rokonai rátámadtak. És miközben Kitti azt kiabálta: „Anya, élek!”, addig Horváth Dezsőné azt a férjének: „Öld meg a magyart, meghalt a gyerek!”

Szögi Lajost több mint 140 rúgás és ütés érte fejtájékon. A tanár 14 és 5 éves lányai az autó hátsó ülésén nézték végig a történéseket, miközben többen azt ordították nekik a feldühödött tömegből, hogy fogják be a szájukat, különben megerőszakolják őket. A végén az arccal a földön fekvő Szögi Lajost úgy oldalba rúgta a harmadrendű vádlott, hogy a magatehetetlen test hanyatt fordult. Volt olyan fiatalkorú elkövető, aki mezítláb rugdosta a tanárt. Úgy kellett lemosni a vért a lábáról, míg a többi lincselő otthon égette el a véres cipőket és ruhákat. Miközben pedig füstöltek az olaszliszkai alvég kéményei, a tettesek átkeltek a Bodrogon, hogy elrejtőzzenek az erdőben, mert attól tartottak, szkinhedek jönnek rajtuk bosszút állni. De csak a rendőrség jött, a nyomozók például Miskolcról. Amikor végighallgatták az idősebb lány, Emese vallomását, ők is elsírták magukat.

Téglák és bélyegek

– Ha egy miniszter halt volna itt meg, abból sem lenne ekkora felhajtás! – mondja felháborodva az egyik közmunkás. Azt kérdeztük tőle, miben lesz más a tizedik évforduló, mint a többi, mire azt mondja, mindegyik ugyanolyan. Egyik kezében fűkasza, a másikban kanna, benzin piroslik benne. A férfi használja először a nap folyamán a bélyeg szót a település és Szögi Lajos halála kapcsán. Ezt nagyon sokszor, sok szituációra alkalmazva halljuk majd még ottlétünk során. A cigány közmunkás például azt mondja, amint egy közúti ellenőrzés során meglátják a lakcímkártyáján, hogy olaszliszkai, máris szigorúbb ellenőrzésben van része.

– Olyanokat kérdeznek, hogy mit keres az autóban ez a csavarhúzó. Ezzel megyek lopni? Hiába mondom, hogy én itt sem laktam akkor, amikor ez az egész történt – háborog a férfi.

Megjegyzi persze, hogy sajnálja, ami Szögi Lajossal megesett, elítéli a gyilkosokat, de szerinte az ügy – „ami egy tragédia persze” – „nagyon fel lett fújva”. Éspedig, teszi hozzá, azért, mert cigányok követték el a bűncselekményt. Szeretné, ha elfelejtenék az emberek, de úgy gondolja, hogy jó, ha ez húsz év múlva bekövetkezik. Nem érti, Olaszliszka kapcsán miért mindenkinek ez jut az eszébe, amikor másra is lehetne gondolni. Várjuk, hogy felveti az itteni csodarabbi emlékét, a Bodrog mentén élő zsidók gazdag hagyományát, a zarándokházat, a borvidéket, a falu majd minden pontjáról látszódó különleges templomtornyot, vagy a legendát, mely szerint itt született Kossuth Lajos. Ám ő inkább egy bizonyos K. Zsoltról beszél, aki embereket ölt meg kegyetlenül, „állítólag fajtalankodott is velük” itt, Olaszliszkán. A közmunkás szerint azért nem hallottunk az esetről, mert K. Zsolt nem cigány. Egyébként a napokban szabadult.

Mesél még egy balesetről is, amikor a falun áthajtó „magyar” trabantos elütött egy cigány kislányt, aki meg is halt. A trabantos három évet kapott.

– Erről miért nem beszél senki? Vagy a romagyilkosságokról például! – melegszik bele a felháborodásba.

Társa épp pihenőt tart egy kockaház rozsdás kerítésének támaszkodva. Ő is sajnálkozását fejezi ki, de nála is úgy érezzük, hogy ez afféle kötelező kör itt. Hozzáfűzi még, hogy emberek vagyunk, nem állatok. Az ő esete különleges, mert a tragédia bekövetkeztének idején Vámosújfaluban éppen együtt focizott Szögi Lajos harmadik, legidősebb lányának udvarlójával.

– Egy csapatban voltunk – mondja, de úgy, hogy ebből a kurta kis mondatból a múlt idő használatát érezzük a leghangsúlyosabbnak. Hozzáteszi még, hogy „el lett tolva az egész falu, nemcsak a romák, hanem az egész itteni emberiség”. Pedig szerinte jól megvannak itt a cigányok és a magyarok, csak hát itt maradtak ebben az „eltolt faluban”.

Szavait igazolja nem roma közmunkás kollégája, aki arról beszél, hogy nincs érteke itt az ingatlanoknak. Rámutat egy mediterrán kőkerítéses, emeletes, felújított házra. Állítólag az ingatlanközvetítő azt mondta a tulajdonosnak, ne is álmodjon tízmillió forintos eladási árról, örüljön, ha kap érte ötöt. Az ok: a ház majdnem szemben áll a Szögi Lajos emlékére állított kopjafával. Azokon a telkeken, ahol most épp a megemlékezés miatt gazt kell irtaniuk, pár éve még házak álltak. Tulajdonosaik elköltöztek, a házakat pedig lebontották, elhordták.

Elköltözött a faluból Horváth Kitti is. Unokatestvére meséli, hogy a most 21 éves asszony egy közeli faluba ment férjhez, és már van gyermeke is. Megmutatja, hogy melyik házban élt. Ide rohant be akkor is, amikor Szögi Lajost lincselni kezdték a lány hozzátartozói. A ház ajtaján kilincs sincs, a szomszédban félkész téglatorzó. Belül derékig ér a gaz, az ablakban kiszuperált, narancssárga esernyő árválkodik.

– Az elején volt nagyon rossz neki. Hogy mindenkije ott van… Apja, anyja, bátyja – mondja Toyotájuknak támaszkodva az unokatestvér a tíz évvel ezelőtti lincselés helyszínétől száz méterre. Mosolyogva tisztázza, hogy az „ott” alatt a börtönt érti. De nem akar többet mondani, neki is vannak rokonai „ott”.

Egy, a közkúthoz kisétáló cigány asszony csak annyit mond, őt bizony rosszul érintette és érinti a mai napig, hogy itt ölték meg Szögi Lajost. Nagyon rosszul. Többet nem akar mondani, amit úgy nyomatékosít, hogy visszarakja a cigarettát a szájába, és bámulja a vödrébe kiengedett vizet.

Élik világukat

Olaszliszkán nem csak itt, a Kossuth utcán, vagy ahogy a helyiek mondják, az alvégen van közkút. Van egy a falu másik felében, a Dankó Pista utca közelében is. Ez a környék egészen másképp fest, mint az alapvetően rendezett alvég. Szabadon futkosnak a kutyák a romos házak között, a régi zsidó temető kőkerítése melletti gazban eldobott babakocsik hevernek. A közeli kúton egy asszony engedi a vizet, és amikor a tíz évvel ezelőtt történtekről kérdezzük, szabályosan elneveti magát.

– Azt mindenki tudja, hogy nem mi voltunk – mondja már komolyabb arccal, és az alvég felé küld minket. Ott többet tudnak mondani. Egy melegítős fiú hanyagul elegáns kézmozdulattal irányít az emlékmű irányába, amint kiejtjük Szögi Lajos nevét. A mellette leopárdpöttyös nadrágban álló asszony annyit tesz hozzá a hirtelen beálló csendben, hogy „nem a tanár urat kellett volna így megverni”.

– Hanem a lányt – utal Horváth Kittire.

– De miért? – kérdezzük.

– Mert ilyet csinált.

Mert ő nem érti, mondja, hogyan szaladgálhat a főútvonalnál felnőtt kísérete mellett egy gyerek, amikor ott, ahol ők laknak, mindig kiülnek az idősek, hogy vigyázzanak a kisebbekre. Búcsúzóul abban is megegyezünk, hogy valójában senkit sem kellett volna megverni semmilyen módon.

Megyünk hát vissza az alvégre, a kopjafa felé. Egy közeli udvarba épp utánfutós autó áll be, radiátorokat hoztak haza. A kocsiból ketten szállnak ki. A pár női tagja azonnal be is szalad a házba, amint megtudja, miről érdeklődünk. A férfi is szemlátomást csak azért beszélget még velünk, mert úgyis le kell pakolnia a radiátorokat. Szerinte igazságtalanság történt.

– Először is ártatlanok is ülnek bent. Például egy négygyermekes anya – mondja feltehetően Horváth Dezsőnére, Horváth Kitti édesanyjára utalva. Ő a lincselés kapcsán letartóztatott nyolc személy között az egyetlen nő.

– Másrészt az az ember meghalt. A lányainak felnőni pedig iszonyatos teher lesz. És közben vannak itt a faluban olyanok, akik kinn maradtak, miközben bent lenne a helyük. Élik világukat. Már amennyire errefelé élni tudja a világát az ember.

Mondata végére pontot az egymáshoz csapódó radiátorok tesznek.

Ilyen csend még sosem volt

Fekete Gyula polgármester minden szavából árad, hogy azt szeretné, ha Olaszliszka megpróbálna a jövőben békében élni, és valahogy megszabadulni a „lincselő falu” bélyegétől. Hiszen nekik itt kell élniük.

Ő nem volt a faluban, amikor Szögi Lajost agyonverték. Visszaérkezve a településre lepellel letakart holttestet látott.

– Megkérdeztem: elütötték? Nem, agyonverték – idézi fel a polgármester, és azt olvassuk le az arcáról, ő abban a pillanatban tudta, mekkora a baj. Szemmel láthatóan még ma is rosszulesik neki, hogy minden egyes alkalommal Olaszliszkát emlegetik a híradásokban, amikor bármely faluban is megtörténik, hogy közlekedési balesetet követően a helyi cigányok körében lincshangulat alakul ki. Fekete Gyula Piricsét és Boldvát emlegeti, ahol azt szajkózta minden orgánum, hogy „majdnem megismétlődött Olaszliszka”. Elfelejteni nyilván nem lehet a tragédiát, hiszen meg nem történtté nyilvánítani sem lehet. Biztos benne, hogy legalább húsz évig együtt kell élni ezzel a bélyeggel, még neki is: a röntgenben például nemrég kikukucskált a monitor mögül az asszisztens, amikor meglátta, hogy a páciens olaszliszkai lakcímkártyával érkezett.

A helyzet valóban fonák, mégis éppen az ő példája mutatja meg igazán, milyen erővel ragadtak meg a köztudatban a 2006. október 15-i események. Borbély Szilárdot említi, aki Az olaszliszkai című drámában dolgozta fel ezt az esetet, beleszőve személyes tragé­diáját. Szüleit 2000 karácsonyán ugyanis rablótámadás érte. A költő édesanyját megölték, édesapját pedig úgy megkínozták, hogy lebénult, hat évvel később meg is halt. Borbély Szilárd sem tudta feldolgozni a történteket, 2014-ben öngyilkos lett. És mégis: a történet középpontjában Szögi Lajos (áldozat) áll, a helyszín pedig természetesen a borsodi falu. A bemutatót követően a Szögi család tiltakozott is, mert megkérdezésük, tájékoztatásuk nélkül mutatták be a művet, ezért később a darab rendezője, a Katona József Színház igazgatója nyílt levélben elnézést kért.

Fekete Gyula polgármester idén meghívta a Katona társulatát Olaszliszkára, ő maga pedig az önkormányzati testülettel megtekintette az előadást.

– Hiteles volt, abszolút. Ilyen csendet életemben nem tapasztaltam még nézőtéren. A testület idén is kimegy a kopjafához, ahol a képviselőkkel koszorút helyezünk el és egy mécsest, de beszédet nem mondunk. Csendes megemlékezés lesz – mondja Fekete Gyula.

Ha én vagyok ott, én halok meg

Lesz viszont egy másik megemlékezés, amelyen nagyon is fognak beszélni. Nem más, mint Helmeczy László, a Szögi család sértetti képviselője. Helmeczy elfogadhatatlannak tartja, hogy a perek során mintegy 45 millió forintos kártérítési összeget ítélt meg a bíróság a tanár hozzátartozóinak, de ebből még egy fillért sem láttak. Szerinte azért, mert a jelenlegi rendszer értelmében a bűnügyi költségek megelőzik a sértetti kárigény kifizetését.

Szögi Lajos nagymamája úgy halt meg, hogy nem kapta meg a számára megítélt összeget. A tanár úr lánya pedig felnőtt közben, az egyetemet is elvégezte – egyedül az ügyvéd által létrehozott alapítvány segítségével kapott támogatást. Helmeczy szerint „annyi fölösleges dologra” van pénz ebben az országban, nem érti, miért ne lehetne változtatni ezen a rossz gyakorlaton. Mindezt pár éve nyílt levélben Orbán Viktornak is megírta. Abban a jogász úgy fogalmazott, minden ilyen esetben egyedi elbírálást kéne alkalmazni.

– És ami a falut illeti? – kérdezzük Helmeczy Lászlót. – Miért éppen Olaszliszkán történt meg ez, ahol a magyar–cigány együttélés még csak nem is volt annyira problémás?

Helmeczy némi gondolkodás után válaszol.

– Ha akkor én vagyok ott, én halok meg, ha pedig ön, akkor önnel végeznek – mondja.

Forgács István romaszakértő viszont egy korábbi olaszliszkai esetet említ: feltehetően a közmunkás által felhozott gázolásra céloz.

– Sokak szerint annak a tragédiának a ténye és emléke tette az adott helyzetben az önuralmukat teljesen elveszítővé az elkövetőket.

Forgács mégis azt mondja, sajnos sok más településen is előfordulhatott volna a tragédia. Minden elemében, minden részletében, pontosan úgy, ahogy az Olaszliszkán végbement.

A szakértő szerint Olaszliszka azért jelentett fordulópontot, mert bár a tragédia előjelei folyamatosan érzékelhetőek voltak – és érzékelhetők ma is –, senki nem vette komolyan őket, és ezért súlyos árat kellett fizetnie mindenkinek. Forgács István hangsúlyozza, hogy az agyonvert tanár és családja mellett megfizetett érte a helyi cigány és nem cigány közösség, sőt közvetett módon a teljes hazai cigányság is. Olaszliszka szimbólum lett, ám Forgács szerint ugyanígy az lett a romagyilkosságok egyik helyszíne, Tatárszentgyörgy is. Ugyanakkor úgy látja, a két esetet felesleges egymás mellé tenni, nem szabad, hogy ezek a tragé­diák bármilyen formában is relativizáljanak más történéseket.

Forgács a már oly sokszor emlegetett bélyeg kapcsán Zámolyt említi. Ő a felejtés helyett a kopás szót használja.

– Itt már folyamatosan kopik mindaz, amit annak idején sokáig egy gyilkossággal, illetve politikai okból menekültstátusért folyamadó cigányokkal kapcsolatosan gondolt a közvélekedés. Ma már azok vannak többen, akiknek nem mond semmi különöset, ha valahol megemlítik a falut.

Csordák, disznók, kacsák

Így van ezzel a javarészt „magyarok” lakta felvég is. Már aki hajlandó beszélni róla. A Matolcsi-kocsma csaposa inkább „kihagyja a lehetőséget”, egyik törzsvendége szerint pedig mindez politika, arról pedig nem beszél. Másikuk pedig csak akkor szólalna meg, ha fizetnénk neki, de akkor akár egy óra hosszáig is. Azt azért ingyen is elmondja, hogy ritka a cigány–magyar ellentét a faluban. A cigányok is inkább a cigányokkal verekednek – jegyzi meg. Magát a lincselést ugyan nem látta, mert tíz éve direkt úgy jött haza a szőlőből, hogy ne is lásson, halljon semmit. De – ismétli meg – ha fizetünk neki, elmondja, amit megtudott az elmúlt esztendőkben. Állítja, nem fél, de azért hatszor kérdezi meg, hogy ugye nem írtuk le a nevét.

A kocsma utcájában inkább a szépre emlékszik a cigányokkal meg a régi időkkel kapcsolatban egy idős asszony és egy fiatalember. Csordákról, kacsákról, háznál tartott disznókról mesélnek. Az idős asszony felidézi, hogy régen, az ő gyerekkorában meseszép házban laktak a cigányok a Bodrog partján, a férfi pedig hozzáteszi, hogy a liszkai cigányok híresek voltak a zenetudásukról, ők zenéltek a környékbeli lakodalmakban.

– Aztán azt tudják-e, hogy itt kétféle cigány van? Vannak a dögösek a Dankó Pista utcában. Ők régen állítólag dögöt ettek, de nem lett semmi bajuk. Innen a név. Nagyon szegények, de nincs velük semmi gond. Meg vannak cigányok az alvégen. Azok olyan…

– Olyan vérengzősek – egészíti ki a néni, és elindul befelé. A fiatalember keresi még a szavakat, de nem találja.

– Vérengzősek – mondja ismét az asszony, és bemegy a házába.

Az emlékmű melletti házban két cigány fiatalember láncfűrésszel vágja a fát. Pente József lakott itt korábban, ő fogadta be Horváth Kittit, amikor börtönbe kerültek a hozzátartozói. Hogy a favágók hallják kérdéseinket, lekapcsolják a láncfűrészt. Ekkor Olasz­liszkán megint teljes lesz a csend. Amikor meghallják, miért jöttünk, szúrós szemmel néznek ránk, és tenyerüket lengetik felénk, jelezve, hogy távozzunk. Mire megfordulunk, ismét visít a láncfűrész.

Sáskák és Darvak

Tavaly júniusban Tiszavasváriban, Szögi Lajos szülővárosában több utcát is átkeresztelt a jobbikos Fülöp Erik vezette önkormányzat. Főleg a szocializmusból itt maradó elnevezéseket cseréltek le, így lett például a Zalka Máté utcából Szögi Lajos utca. Pedig azelőtt Bánság utca volt, mondja egy itt lakó idős néni. Ismerte a Szögi családot, nagyon rendes embereknek tartja őket. Mégis felháborodottan, két kézzel dobbant egyet alumíniumbotjával, amikor arról beszél, mennyire csalódott volt, amikor szinte egyik napról a másikra átnevezték az utcáját. „Hát mi élünk itt” – mondja indulatosan. Szögi Lajossal ellentétben Zalka Mátét nem ismeri olyan jól: „valami politikus volt, nekem úgy tanították” – mondja. A következő három házban pedig ne kérdezősködjünk, azokban már nem lakik senki, a negyedikben talán, igazít útba nevetve. A tipp bejön: a szóban forgó házban éppen redőnyt szerel egy férfi. Ő is ismerte Szögi Lajost, jó embernek tartja, de az átnevezéssel, pontosabban az eljárás megvalósításával nem értett egyet, alá is írta a tiltakozó ívet. Zalkával nincs különösebb baja: „Mi kifogásolnivaló van abban, hogy harcolt a nácik ellen?” – kérdi. Összességében viszont az egész „átnevezősdivel” nem ért egyet, ahogy azt sem tartja fontosnak, hogy mit gondolnak a cigányok arról, kiről van elnevezve az egyik tiszavasvári utca. Itt nem élnek cigányok, mondja, majd hozzáteszi, hogy máshol viszont úgy szaporodnak, mint a sáskák, úgyhogy lehet, hamarosan lesz a szabolcsi városban mondjuk Makula Ronaldó utca is.

Az utca elején egy tanárnővel találkozunk, akivel a nevek helyett inkább arról beszélgetünk, miként emlékeznek meg Szögi Lajos iskolájának néhai tanáráról. Az biztos, hogy Wass Albert Darvak című verse is elhangzik majd, hiszen Szögi Lajos minden évben elvitte diákjait a Hortobágyra, hogy megfigyeljék a darvak vonulását. Mivel az iskolába már nem jár olyan gyerek, akit tanított volna, elmondják azt is, ki volt ő, és hogyan halt meg. „Ilyenkor – mondja a tanárnő – csak az szokott elhangzani, hogy tragikus körülmények között.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelenik meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »