Nyugati modernitás és a magyar szellemiség

Kevéssé ismert tény, hogy a nyugati modern szellem kialakulására a francia felvilágosodás gondolkodóinál is sokkal nagyobb hatással volt a német romantika, amelynek fő képviselői; Novalis (Friedrich von Hardenberg), a Schlegel testvérek, Schleiermacher, Schelling és mások. Különösen a fiatalon elhunyt Novalis (1772-1801) művei határozták meg a német romantika szellemiségét, amely valójában csak Nietzschével és az első világháború utáni modern művészetekkel vált uralkodóvá.

A német romantika első képviselőire a francia forradalom volt óriási hatással, mint ahogy a klasszikus német irodalom (Goethe) és filozófia (Hegel) képviselőire is, de furcsa módon a romantikusok voltak azok, akik hosszú távon  nagyobb befolyással bírtak. Különösen Novalis életműve ad betekintést abba a gondolatvilágba, amely jóval később annyira uralkodóvá vált az európai szellemiségben. Novalisra csak a filozófus Fichte volt nagyobb hatással, aki szerint a világ a gondolkodás terméke, tehát az individuum, az „én” az, ami az abszolút realitás, amiben a világ rendje, szerkezete le van képezve. Ahhoz, hogy a világot gondolni tudjuk, szükség van egy „Urhandlung”-ra (őscselekedetre), amit az én úgy hajt végre, hogy megkülönbözteti magát a nem-éntől. Az én így önmaga tárgyává válik. Ez az „őscselekedet” pedig maga a gondolkodás. Novalis ezt úgy értelmezte tovább, hogy ahogy az én a világ összefüggéseit és törvényeit felismeri, úgy válik a világ urává. Ez a gondolat, hogy az ember váljon a teremtett világ urává, vezetett a nyugati, főként a német művészetekben egy rendkívül hosszú és széles spekulációhoz, a természettudományokban ahhoz a törekvéshez, hogy az ember a technikán keresztül győzze le a természetet, amely folyamat visszás, sőt katasztrofális jellege korunkban vált nyilvánvalóvá és amit szellemileg először a frankfurti iskola művei, különösen Horkheimer és Adorno 1947-ben megjelent Dialektik der Aufklärung című műve tárta fel.

Novalis szerint, ha az én képes a világ szerkezetét és törvényeit felismerni, akkor az őserő, amely a világot teremtette, az énben is jelen kell, hogy legyen. Ha pedig jelen van, akkor azonos is vele. „Wir kennen die Schöpfung nur, insofern wir selbst Gott sind, wir kennen sie nicht, insofern wir selbst Welt sind.” („A teremtést csak annyiban ismerjük, amennyiben mi is Isten vagyunk, amennyiben a világ vagyunk, annyiban nem ismerjük.”) Novalis elődei között ebben a gondolatmenetben meg kell még említeni a középkorban élt Eckhart mestert és a 16. században élt Jakob Böhme-t, akik Isten-ember spekulációi némileg hasonlítottak Novaliséra és amelyekre jellemző Krisztus megváltó szerepének az elhanyagolása. Visszatérve Novalishoz, az ő elgondolása világosan azt jelenti, hogy az ember azonosítja magát Istennel. Aki pedig Isten helyére ül, annak (látszólag) óriási lehetőségek nyílnak meg. „Alles Philosophieren zweckt auf Emanzipation ab”, (Minden filozófia emancipációra törekszik.), mondja Novalis és ezt így magyarázza: „Das oberste Prinzip muss schlechterdings nichts Gegebenes, sondern ein frei Gemachtes, ein Erdichtetes, Erdachtes sein, um ein allgemeines metaphysisches System zu begründen, das von Freiheit anfängt und zu Freiheit geht.” („A legfelsőbb elv nem lehet valami adott realitás, hanem egy szabadon csinált valami, valami kitalált, hogy egy általános metafizikai rendszert megalapozzunk, ami a szabadsággal kezdődik és a szabadságban folytatódik.”) Ez a gondolkodás tehát a valóság megvetéséhez, lekicsinyléséhez vezet. Novalis le is vonja a következtetést; „Die Einbildungskraft, als Anschauung, ist Gott.” (A  képzelőerő, mint szemlélet, Isten”) A lényeg Novalis szerint mindig is az volt, hogy a világot és Istent összekössük. Most végre rájöttünk, hol kell ezt keresni; „in sich selbst als absoluten Mittelpunkt dieser getrennten Welten” („magunkban, mint ezeknek az elválasztott világoknak a középpontjában”). Most láthatjuk, hogy „das Problem realiter schon durch seine Existenz gelöst ist” („a probléma már léte által meg van oldva”). Mármint az ember léte által. Sőt még a következő következtetést is levonja; „Gott ist Ich. Unendlichkeit – Allheit in der Teilbarkeit.” (Isten az az én. Végtelenség – Mindenség a megosztottságban.”) Az abszolút én egyenlő Istennel, az én mint személy viszont korlátolt, ő a természet része. Igazi romantikus módon Novalis arra a következtetésre jut, hogy feladatunk tehát, hogy korlátainktól megszabaduljunk, azaz abszolút énné váljunk. „Je mehr wir uns unserer Bestimmungen entledigen, desto freier werden wir.” (Minél inkább megszabadulunk meghatározottságainktól, annál szabadabbakká válunk.”) Innen már csak egy kis lépés az ész trónfosztása, amivel Lukács Györgyre is utalhatunk, aki ugyan ezt nem Novalisra értette, de bizonyos értelemben joggal mondta ezt a nem kis mértékben a novalisi forradalom következtében elindult romantikus művészetről és filozófiáról. „Je unabhängiger von der Vernunft etwas ist, desto fähiger (ist es) Bestimmungsgrund zu sein. – Hierin liegt das Geheimnis der Magie alles Positiven – alles Unerklärlichen – aller Formeln – der Götzenbilder – des Aberglaubens etc.” (Minél szabadabb valami az észtől, annál képesebb lesz meghatározó tényezővé válni. Ebben van minden pozitívumnak és megmagyarázhatatlannak a mágiája –  minden formuláé – a bálványoké – a babonáé stb.”) Ennek alapján az ént a következőképpen határozza meg: „Analytisches Ich ist Ich mit Bewußtsein. Synthetisches Ich, ohne Bewußtsein.” („Az analitikus én az öntudatos én, a szintetikus én tudatnélküli.”) Mivel a szintetikus én a kívánatos, az ész helyére a Freud által „Unbewußt”-nak nevezett szféra lép, ami Novalisnál Istennel egyenlő. És ez az a vonulat, ami végigmegy az egész európai modernitáson, ha később Istenről nem is beszélnek, de valójában az ember az ő helyére kívánkozik. Erről szól az egész nyugati irodalom Novalis óta, először csak a romantikusoknál, aztán egy hosszú szünet következik, míg Nietzsche-ben megtalálja a mozgalom legnagyobb kulcsfiguráját és válik majd csak a 20. században szinte egyeduralkodóvá. „Wo der Mensch seine Realität hinsetzt, was er fixiert, das ist sein Gott, seine Welt, sein Alles.” („Amit az ember realitásából csinál, amit rögzít, az az istene, világa, mindene.” – írja Novalis. „Gott sind wir – als Individuum denken wir.” „Isten, az vagyunk – individuumként pedig gondolkozunk.” Isten tehát Novalis szerint tudatnélküli. Az embernek tehát ki kell lépni a gondolatiságból a nemgondolatiságba, az az isteni szféra. Mintha a 20. századbeli szürrealisták programját olvasnánk. A hiba csak az, mint Novalis maga is látta, hogy; „Man will Nichtreflexion durch Reflexion darstellen und kommt eben dadurch nie zur Nichtreflexion hin…” (A gondolatnélküliséget gondolattal  akarjuk kifejezni, és éppen ezáltal nem jutunk el a gondolatnélküliséghez…”) Novalis azonban fel akarja találni fából a vaskarikát, amit így képzel el; „Man müßte alle Eindrücke aufmerksam betrachten, das daurch entstehende Gedankenspiel ebenfalls genau bemerken, und sollten dadurch abermals neue Gedanken entstehn, auch diesen zusehn, um so allmählich ihren Mechanismus zu erfahren… Hätte man dann nur erst einige Bewegungen, als Buchstaben der Natur, herausgebracht, so würde das Dechiffrieren immer leichter vonstatten gehn, und die Macht über die Gedeankenerzeugung und Bewegung den Beobachter instand setzen, auch ohne vorhergegangenen wirklichen Eindruck, Naturgedanken hervorzubringen und Naturkompositionen zu entwerfen, und dann wäre der Endzweck erreicht.” („Minden benyomást meg kell figyelni, s az így keletkezett gondolatjátékot pontosan meg kell jegyezni, és ha ezáltal új gondolatok születnének, akkor ezeket is figyelemmel kell kísérni, hogy lassan rájöjjünk mi is ezek mechanizmusa… Ha ezzel csak néhány mozzanatot, mint a természet nyitját, előteremtenénk, akkor a megfejtések egyre könnyebben sikerülnének és akkor a gondolatgyártás és a mozzanatok fölötti hatalom a megfigyelőt képessé tennék valódi előzetes benyomás nélkül is természetgondolatok és természetkompozíciók  teremtésére, és ezzel elérnénk a végső célt.”) Maga Novalis nevezi ezt a folyamatot mágikus idealizmusnak. „Je größer der Magus, desto willkürlicher sein Verfahren, sein Spruch, sein Mittel.” (Minél nagyobb a mágus, annál inkább kénye-kedve szerint alakítja eljárását, mondókáját, eszközeit.”) Novalis művésze már nem utánozza a természetet, hanem maga válik természetté. A művészi alkotás folyamatát Novalis úgy írja le, hogy már minden nehezen érthető modern művész magáévá tehetné; „Erzählungen, ohne Zusammenhang, jedoch mit Assoziation, wie Träume. Gedichte – bloß wohlklingend und voll schöner Worte – aber auch ohne allen Sinn und Zusammenhang – höchstens einzelne Strophen verständlich – sie müssen wie lauter Bruchstücke aus den verschiedenartigsten Dingen sein.” (Összefüggés nélküli elbeszélések, azonban asszociációkkal, mint álmok, költemények – csak jóhangzásúak és tele szép szavakkal – de minden értelem és összefüggés nélkül – legfeljebb néhány strófa érthető –  amelyek olyanok legyenek mint töredékek a legkülönfélébb dolgokból.”)

„Je eigentümlicher, je abstrakter könnte man sagen, die Vorstellung, Bezeichnung, Nachbildung ist, je unähnlicher dem Gegenstande, dem Reize, desto unabhängiger, selbständiger der Sinn.” („Minél sajátosabb, minél absztraktabb mondhatnánk, az elképzelés, a megnevezés, a leképezés, minél kevésbé hasonlít az a tárgyhoz, a kioldó ingerhez, annál szabadabb, önállóbb lesz annak értelme.”) Novalis ismét levonja radikálisan a következtetést: „Die Welt soll sein, wie ich will.” („A világ olyan legyen, amilyennek én akarom.”)

Ezzel megszületik a modern művész prototípusa is, aki mindig fáradhatatlanul újat alkot, aki a teljes szabadságot keresi és mindig mint egy űzött vad kénytelen viselkedni. A művészet lesz a legfőbb realitás, nem a teremtés része, hanem maga a teremtés. Novalis magyarázatában: „Die Poesie ist der Held der Philosophie. Die Philosophie erhebt die Poesie zum Grundsatz. Sie lehrt uns den Wert der Poesie kennen. Philosophie ist die Theorie der Poesie. Sie zeigt uns, was die Poesie sei, dass sie eins und alles sei.” (A filozófia hőse a poézis. A filozófia alapigazsággá teszi a poézist. Ő tanítja meg a poézis értékét. A filozófia a poézis teóriája. Megmutatja mi a poézis, hogy (az) egy és minden.” A tárgyilagosság megvetése tükröződik a l’art pour l’art filozófiájában is, ami a művészetben a tárgymentességben is tükröződik.

Novalis mindent átfogó élmény-keresése leginkább a Heinrich von Ofterdingen című regénytöredékében mutatkozik meg. Ebben van szó a „blaue Blume”-ról (a kék virágról), ami a végtelenség, a mindenséggel való összeolvadás utáni vágy szimbóluma. Itt Hermes Trismegisthosra és a magyar nyelv alapvető tulajdonságára kell gondolnunk, amely az ige és az igazságnak, illetve az értelem és az érzelem egységét, egészét fejezi ki, de nem keveri össze a valóságot a képzelettel, az ént a világgal. Nem utasítja el az észt, mint olyan instanciát, ami az ént és a világot elválasztja. Novalis azonban le is vonja a végső következtetést hamis kiindulópontjából; „Heinrich errät den Sinn der Welt – Sein freiwilliger Wahnsinn.” (Heinrich rájön a világ értelmére – (ez) az ő önkéntes őrülete.) Legkésőbb ez az, ami Novalis vállalkozását és a modernitást kérdésessé teszi. Novalis ugyan nem ítéli el a vallást, sőt dicséri azt, de tulajdonképpen csak a romantikus mitizálás eszközének tekinti. Barátja, a szintén nagy hatású Friedrich Schlegel ki is jelenti; „Gott ist die Liebe, das ist wenig gesagt; aber Gott ist ein Universum von Liebe und ein Roman von Welten, das ist sehr bedeutend.” („Isten a szeretet, ez nem sokat mond; de az, hogy Isten a szeretet mindensége és világok regénye, az nagyon jelentős.”) A romantikus filozófia alaptévedése, hogy nem ismeri el az észt és a felismerést mint a felvilágosodáshoz – vagy mondjuk inkább – a megvilágosodáshoz vezető eszközt, akkor a hitben való szerény megelégedés még mindig egy emberibb megoldás, mint az őrületen keresztüli keresése a megvilágosodásnak. Ugyanakkor sajátos párhuzamban áll a művészetnek ezzel az irracionális filozófiájával a modern technika racionalizmusa, ami ugyanabban a korban vált meghatározóvá. Persze idővel erről is kiderül, hogy mint a természet uralására alkalmasnak vélt eszköz szintén átcsap irracionalizmusba, hiszen egyoldalúsága által alapjaiban sérti meg a természet sokszínűségét, ami visszacsap az emberre. Erről szól  Horkheimer és Adorno már említett műve, a „Dialektik der Aufklärung”.

A könyv témája a természet és az ember közötti egyensúly, illetve annak a civilizáció előrehaladtával történő egyre nagyobb hiánya, megbontása. Amíg ugyanis a régi korok embere áldozat formájában mindig megváltotta magát a természet bosszújától, addig a modern ember ezzel nem törődik, mert egyfajta „Verblendungszusammenhang” („elvakítottsági összefüggés”) és elbizakodottság jellemzi. De ezzel a probléma csak egyre súlyosabbá válik. Az európai gondolkodást az instrumentalizáló ész jellemzi, amely megerőszakolja és tönkreteszi a teremtett világot és magát az embert is. Adorno ezt „verwilderte Selbstbehauptung”-nak (elvadult önfenntartásnak) diagnosztizálja. Az ember szinte elkerülhetetlenül egy csapdában leledzik, amelynek a lényege, hogy a Selbsterhaltung (önfenntartás) csak  Selbstverleugnung (önmegtagadás) által lehetséges. Az emberi én a természettel való küzdelemben alakul ki, amelyben a természet mindig megköveteli a maga jussát, erre szolgál az áldozat. Adorno Odüsszeusz történetében látja az emberiség történetének az allegóriáját. Odüsszeusz hajójának árbócához kötteti magát, hogy ne engedjen a szirénák csábos énekének, azaz az emberi túlélés csak az érzéki vágyak megtagadása által lehetséges. Az emberi szellem éppúgy csonka, mert azonosítási kényszer alatt áll. Csak a művészet képes „das Nichtidentische”, a nem-azonos felmutatására, amit a szabadsághoz vezető úton integrálnunk kellene. A történelem azonban egy elidegenedési folyamat, egyre vészesebb válságokkal. Az ebből eredő tudatalatti félelem készteti az  európai gondolkodást a gyűlölet és félelem alapreakcióira a másság tapasztalatakor. Az európai gondolkodást az „instrumentelle Vernunft”, azaz az instrumentális ész uralma jellemzi, ami haszon-orientált és amelynek alapvető hátránya, hogy nem enged szabad és az egymás megértésére irányuló kommunikációs viszonyokat létrejönni. (Zárójelben megjegyezhetnénk itt az összefüggést a mai politikailag korrekttel.) A polgári társadalom azon állítása, hogy a szabad egyén akarata az, ami a történelmet irányítja, hazug ideológia, amely az erkölcsöt is az instrumentális ész szolgálatába állítja, a társadalmi Über-Ich (fölöttes én) megnyilvánulása.

Adorno egész óriási életműve a „Versöhnung”, azaz a „kiengesztelés, kiengesztelődés”, „megbékélés” kereséséről szól. (Itt ismét zárójelben jegyezzük meg, hogy a kiengesztelés több látnok szerint is a magyarság feladata lesz.) Adorno a művészeten és a filozófián kívül egyedül a nyelvben látta meg az általa sokat hangoztatott mimetikus elemet, amely nála az élő, kommunikatív, autentikus magatartásformák jelzője. Ennek lényege: „der Natur beizustehen und auf der armen Erde ihr zu dem zu helfen, wohin sie vielleicht möchte.” (Ennek lényege a természetközeliség, s az hogy e szerencsétlen bolygón a természet azzá váljon, amivé válni szeretne.”) Adorno nem ismerte a magyar nyelvet, különben bizonyára észrevette volna, hogy az általa keresett mimetikus elem a magyar nyelv legfőbb jellemzője, amely a gyökrendszerre épülő organikus nyelv. A mimetikus elem az, ami a „Nichtidentisches”, a nem-azonos felfedezőjévé, felszabadítójává válhat. Adorno szerint már a dolgok megnevezése, elbeszélése is nagy lépés az erőszakcsapdából való szabaduláshoz. Amíg azonban a nyugati nyelvek által használt megnevezések konvencionális megegyezéseken alapulnak, mélyebb értelmük nincs, addig a magyar nyelv szavai többségükben organikusan kapcsolódnak a megnevezetthez. Ezért is történhetett, hogy míg a nyugati modernitás nagy képviselői a nyelv csődjéről beszélnek az egész széttöredezettsége láttán (lásd például Hofmannsthal levelét Lord Chandos-hoz, vagy Stefan George Das Wort című híres versét) addig a magyar avantgarde megállapítja ugyan az egész szétesését, de védelemül a magyar nyelvhez folyamodik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a nyugati modernitás óriási szellemi erőket mozgósított ugyan, főleg a két világháború között, de legkésőbb az ezredfordulóra teljesen kimerült, a szellemi és az erkölcsi csőd jellemzi mindenütt. Albert Camus már az ötvenes években, „A közöny” című regényében zseniálisan jelenítette meg azt a folyamatot, amely a beletörődés és részvétlenség állapotából a terrorhoz vezet. Az is rendkívül érdekes, hogy már a modernitás kezdeteikor is felmerült az a beteges gondolat, hogy az ember a káoszból tud csak igazán alkotóvá válni, ami napjainkban a háttérhatalom képviselőinek nyilatkozataiból is gyakran visszaköszön, bár tőlük persze tudatosan manipulatív szándékkal.

Összehasonlítva a nyugati és a magyar szellemiséget, megállapítható, hogy az előbbi, amit Oswald Spengler a „Fausti kultúra” megjelöléssel jellemzett, már az európai történelem kezdeteikor is a lehetetlennel, a végtelennel kacérkodott – gondoljunk csak a katedrálisok művészetére – s ebben állt a nagyszerűsége, a magyar azonban bölcs józansággal és szerénységgel a lehetségesben és végesben próbált berendezkedni. Karácsony Sándor megfogalmazásban a hierarchikus nyugati gondolkodásmód áll szemben a mellérendelő magyarral. Ezért találtunk mi egy olyan alkotmányhoz, mint a Szentkorona Tan, figyelembe véve a szakralitás törvényeit, mialatt a nyugati alkotmányos berendezkedések csak a saját emberi nagyszerűségükre építettek, ami kényszerűen vezetett az ember/emberi bukásához. A teljes immanencia a teljes bukást vetíti előre. Korunk technikájában a művi intelligencia megteremtése, a tökéletes robot megteremtésének vágya, lázadás az isteni rendeltetés ellen. Az ember a természetet tönkre tudja tenni, de a természet törvényeit nem tudja megváltoztatni.  Az ember feladata a közvetítés a természet és Isten között. A nihilizmus és a háttérhatalom szorításában a szakadék szélén vergődő nyugati civilizációt csak a magyar szellemiség legmélyebb tudását hordozó nyelvünk lényegének (az ige és az igazság valamint az értelem és az érzelem egységének) megismerése és a Szent Korona Tan mentheti meg. Ez utóbbi, mint alkotmánytan, a legtökéletesebb megtestesítője annak az ősi bölcsességnek, hogy az élet hosszú távon csak az égi és a földi követelmények, a transzcendencia és az immanencia összhangjában lehetséges. Ismertetésük által hazánk kitörhetne vészes elszigeteltségéből, megértést, szimpátiát kelthetne maga iránt, ami még Trianon revízióját is lehetségessé tenné.

(Elhangzott 2016 február 29-én, a Magyarok Házában, a „Magyar Nemzet”-ről szóló előadássorozat keretében.)

Vajta Dénes

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kategória:Publicisztika


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »