Norvégia–Magyarország 0:0

A Norvég Alappal nálunk baj volt hosszasan, Norvégia az egyik, ha nem a leggazdagabb ország Európában a tenger alól kifurkált olajnak köszönhetően, viszont éljen ott gazdagon a hidegben, aki akar (át is mennek tömegével a „lusta” görögöket vegzálni), ráadásul kétszer vertük széjjel őket pótselejtezősen, és még Breivikjük is van a szerencsétleneknek, aki nekünk szerencsére nincs. Még. Szögezzük le rögvest az elején, hogy az ítélkezés a Jóisten dolga, ne vegyük el a melóját, de azért mégis állapítsuk meg szelíden. Ez a Breivik egy szarházi tömeg- és gyerekgyilkos tetű (bocsánat, Uram), akinek ebben a szép Norvégiában olyan „emberi” jogai vannak a helyi jogszolgáltatásban, ami párját ritkítja. Merthogy mindenkit megillet persze, főleg ha akad néhány görény ügyvéd, aki még ezt is, mielőtt ad egy cuki puszit a kislányának este. Ja, ha esetleg elfelejtettük volna, mert annyi a baj közben, ez az Anders Breivik nevű 2011 júliusában Oslóban és egy szigeten hetvenhét embert, többségében iskolásokat mészárolt le. Kapott érte huszonegy év börtönt, és tizenhat év múlva szabadulhat. Akkor lesz  ötvenhárom, ereje teljében, és folytathatja. Addig meg üres óráiban lendítget és röhög a markába, bármilyen nehéz is ez egyszerre. De. És akkor most nagy figyelem. A véglénynek átszámítva mintegy 11 millió forintos kártérítést szavazott meg a norvég bíróság emberi jogai megsértése miatt. Nézzük az indoklást. Testápoló nélkül maradt, és kiszáradt a bőre a börtön klímájától, valamint többször hidegen szolgálták fel a kávéját. Breivik egyébként három saját cellát birtokol, az egyikben pihen és tanul, a másikban és a harmadikban sportgépeket, televíziót, számítógépet és videojátékokat szereltek be neki, igaz, hogy margarint például nem kap, ami példátlan. Az alap igazságérzet első indulatából Breiviket és a védelmezőit bíróságostul puszta kézzel megfojtanánk-e vajh, oder nicht? És milyen lenne az a testápoló? Már bocs. (Kádár alatt a gumibotot nevezték a szlengben testápolónak, vö. Kádárkolbász. Miközben és mindeközben Lukács Csaba vérforraló cikkéből tudjuk, hogy miként szakítják el a norvég bíróságok a gyerekeket a családjuktól.

Szóval itt is (magyarba’) van gáz doszt, elég, ha csak a jó nevű Cserni bíróra gondolunk, de ez azért egy durva agyrém. Csak ne legyen kötelező.

Addig is örülök, mint kutya a farkának. Hogy miért? Íme egy részlet a Magyar Nemzet Matolcsy Györggyel, a Magyar Nemzeti Bank elnökével készített interjújából :

– A jegybank 267 milliárd forinttal támogatta az alapítványokat. Több tanulmány is rámutat, hogy ez a pénz a devizahitelek átváltásakor keletkezett árfolyamnyereségből származik.
– A forintosításból 136 milliárd forint nyeresége származott az MNB-nek, de nem azért, mert ebből akart szert tenni nyereségre, hanem mert a Kúria döntése alapján piaci árfolyamon kellett forintosítani. Ezzel az összeggel és a nemzeti bank által végrehajtott monetáris fordulattal nyereséges lett az intézmény. Tehát először is örömre van ok, szerintem minden magyar állampolgár örüljön!

– Nem lett volna etikusabb legalább azt a 136 milliárd forintot azoknak a zsebébe visszatenni, ahonnan elvették, tehát a devizahiteles családokat kárpótolni?
– A devizahitelezés volt a valódi botrány! Az állam, a bankrendszer és sajnos az emberek is rossz döntést hoztak. A forintosítással a kormány és a jegybank ezermilliárd forintot adott vissza azoknak a családoknak, amelyek ebben a torz és sötét kalandban részt vettek.

– Azonban a legnagyobb tétel, az árfolyamváltozás mégis az ő nyakukban maradt.
– Ismétlem: a Kúria döntött. Egyébként én mindig azt képviseltem a kormányüléseken és a jegybankban, valamint a kormány közti egyeztetéseken, hogy az árfolyam-különbözetet is vissza kell adni. De a bíróság döntése ezt nem tette lehetővé.

Akkor most örülünk, Vincent. És kit érdekel már, hogy ki ölt meg kit. Hogy (magyar) családok százezreit tették tönkre és verték szét, mert nem bírták már a folyamatos pszichés és fizikai nyomást, hogy sokan öngyilkosságba menekültek a mélyszegénység, a nyomor elől, miközben azok, akik ezt a „torz és sötét kalandot” kitalálták és megvalósították, irgalmatlan pénzeket osztottak szét egymás között a megnyomorítottak véréből és verítékéből. Aztán a mindennapos megaláztatások, a vasárnapi SMS-ek – rendezze, azonnal, haladéktalanul –, a kilakoltatás, a hajléktalanság réme, amint befészkeli magát az agyba, és többé el sem hagyja. Apák nem mernek a gyerekük szemébe nézni, mert esélyük sincs az iskoláztatásukra (további leszakadás vagy esetleg tessenek valamelyik haveri alapítványhoz fordulni), anyák vöröslő szemei, mert hajnali kettőkor még varrtak, hogy aztán reggel indulhassanak a foglalkoztatottság irányába éhbérért. Külföldre menekülő kölykök. Cselédnek, hogy megéljenek. És a legnagyobb aljasság: még fejbe sem lőheted magad, hogy legalább a gyerekeidet megszabadítsd a rabszolgaságtól, mert az adósság az uzsorakamattal (jó, nevezzük árfolyamváltozásnak, van olyan szép szó, mint az adóoptimalizálás), aminek a negyedéért a komlói csávó már rég sitten van, öröklődik. Mint a szegénység, ugye. És a gyönyörű frázis, hogy nem hagyunk senkit az út szélén. Nem hát, mert belelöktétek őket az árokba, és ha véletlenül még emberfeletti erőfeszítések árán ki-kidugták a fejüket, akkor adtatok nekik egyet a szívlapáttal, hogy még, még és még több jusson yachtra, kurvákra és kokainra.

Matolcsy György tehát hárít, és az a baj, hogy részben igaza is van. Mert a kúriára az „átlag magyar” (ezek azok a lesajnált senkik, lúzerek, akiknek a nem optimalizált adójából működik az ország működő része), akiknek egyszerűen nem fér a fejükbe, hogy jog és igazság köszönő viszonyban sincsenek egymással, morálról és ép erkölcsi érzékről meg aztán végképp szó sem eshet, már rég egy kecskét sem bízna jó szívvel.

Ha mindez csupán a felejthetetlenül rettenetes gyurcsányi érában történik, azt mondhatnánk, ez az akkori rezsim természetéből  fakadt, ezek ilyenek, jöjjön egy fülkeforradalom, ha már egy rendes nem akadt. De azok, akik naivan hittek az „összefogás és a szeretet erejében” és abban, hogy a polgári Magyarország nem csupán egy termék, és még abban is, hogy olyan országban szeretnének élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi, most rettenetesen pofára estek, akár az ólajtó, és pislognak, mint Mózsi bácsi a ladikban. Akadnak persze még szép számmal javíthatatlan idealisták, akik úgy vélik, hogy Orbán Viktor (akiért még imádkoztak is, de lehet, hogy nem eleget és nem elég jól) kedves vezető, és az út bár rögös, de helyes, és csupán a környezete és a „borzalmas tagság” tehet mindenről, de ilyesmi utoljára Kádárral kapcsolatban merült fel. Miközben a szemünk láttára lassan befejeződik egy folyamat, amelyben tényleg és valóságosan összenő, ami összetartozik. Szijjártó és Kóka együtt nevetgélnek (na, ezért kár volt oly sok embernek megverettetnie magát 2006 őszén), miközben Magyarország végleg kettészakadt. Gazdagokra és szegényekre, a legvadabb finánckapitalistákra és napról napra tengődőkre.

A politika persze nem széplelkek, értelmiségiek és egyéb hasznavehetetlenek terepe, ezt már megtanultuk, még ha egy ideig voltak is illúzióink, ezek mára úgy elvesztek, eltűntek, hogy soha többé meg nem találjuk őket. Talán nem is baj. De a politika (valamint a pénzügyek és az igazságszolgáltatás) morál, mértékletesség, jó ízlés és épen megőrzött erkölcsi érzék híján csupán túlméretezett egójú, önző, agresszív alakok játszadozása a kutyaszaros homokozóban.

Orbán Viktor ma alighanem Európa legtehetségesebb politikusa. Az Isten neve pedig Irgalmasság. Hajrá.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »