Nizza mint kórkép

A franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság szurkolói megúszták a terrort, de Franciaország nem szabadult meg a veszélytől. Ráadásul a nemzeti ünnepükön, az 1789-es forradalomra emlékező nizzai tűzijátékon történt az újabb, legalább 84 áldozatot követelő támadás. A Tunéziában született 31 éves Mohamed Lahouaiej Bouhlel két napja bérelt egy teherautót, amellyel csütörtök este teljes gázzal belehajtott a tömegbe. Szemtanúk elmondása szerint cikcakkban haladt, hogy minél több embert tudjon elgázolni a nizzai tengerparti sétányon a tűzijátékot néző emberek közül. A merénylőt végül francia rendőrök lelőtték.

A marseille-i Magyarország–Izland-labdarúgó-mérkőzés után rengeteg magyar sétált ugyanitt, hiszen a következő mérkőzésig hátralévő három szabad napot sok honfitársunk a francia Riviérán töltötte. Mi is megálltunk Cannes-ban, majd végighajtottunk a nizzai tengerparton – forgalmas, néhol kétszer két sávos út fut a parttól nem messze, a homokon pedig rengeteg ember élvezte a nyarat. Nem vagyok biztonsági szakember, de nehezen tudom elképzelni, hogyan lehetne megvédeni bármilyen több kilométer hosszú partszakaszt az ilyen típusú merénylettől. A hírekben beszámoltak arról, hogy a csütörtök esti támadásban egy magyar nő is megsérült, szerencsére csak könnyebben.

A közelmúlt leltára szörnyű: a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásban 20, a Bataclan-tragédiában 137, most eddig 84 ember halt meg. Mindez csak Franciaországban.

Olvasom a közösségi hálón megjelenő kommentáradatot: sokan fontosnak tartják kiemelni, hogy a korábbi, párizsi merénylethez hasonlóan ez az elkövető sem volt menekült. (Később a hírekben kettős, francia–tunéziai állampolgárságról beszéltek, mostanra pedig kiderült, hogy nincs igazuk, mert az elkövetőnek csak tunéziai útlevele volt.) Még ha rendelkezett volna állampolgársággal, akkor is: milyen francia az, aki éppen a saját országának nemzeti ünnepén gyilkolja halomra honfitársait? Fárasztó és álságos ez a liberális ragaszkodás a pillanatnyi státushoz: ha valaki megkapja egy ország állampolgárságát, attól még nem válik annak a kultúrkörnek a részévé, ha ő maga ezt nem akarja. Nem az a baj, hogy Mohamed Lahouaiej Bouhlel ősei nem voltak ott 1789-ben a Bastille elfoglalásánál, hanem inkább az: a kontroll nélküli bevándorlás eltűrésével az ország magára húzott egy kezelhetetlen problémát. Lehet, az első generációs befogadott még hálás, hogy utcát söpörhet, vagy mosogathat új hazájában (a csütörtöki eset azt mutatja, hogy már ő sem feltétlenül értékeli a gesztust), de a nyelvi, kulturális és gazdasági gettóban felnőtt gyereke már nem lesz az. Franciaország évtizedek óta megtermeli magának a frusztrált, képzetlen, munkanélküli, unatkozó, a befogadó országot gyűlölő fiatalok hadát – gondoljunk csak Mathieu Kassovitz rendező 1995-ben (!) készült, megrázóan zseniális filmjére, A gyűlöletre.

És ami Franciaországban ma hétköznapi valóság, az vár az unió többi részére is a mostani migrációs hullám nyomán. Észre kellene venni végre, hogy nem vagyunk kompatibilisek: a ma menekültjei a holnap frusztrált uniós állampolgárai, akik haragszanak a világra, és megtalálják a módját, hogy ezt látványosan meg is mutassák. Háború van, kultúrák és világnézetek csapnak össze; és ne legyenek illúzióink: miénk lehet a világ legjobb rendőrsége, állíthatunk terrorelhárítót minden sarokra, akkor sem lehet mindent és mindenkit megvédeni.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »