Nincs benne, de benne is lehetne

Nincs benne, de benne is lehetne

Sajnos 40 év alatt nem érte el a táncház, hogy ha valaki keményszárú csizmában végigmegy a körúton, ne röhögjenek mögötte – mondja Fehér Zsombor és Viktor. Vajon használni vagy tisztelni kell inkább a hagyományt? Interjú a Kerekes Band alapító testvérpárjával.

– Back to Følk a lemez címe, mégsem népzenét hallunk. Mihez térnek vissza?

Fehér Zsombor: – Három éve történt, hogy előadtuk pár számunkat unplugged formában, ehhez találtuk ki a Back to Følk címet, amibe annyira beleszerettünk, hogy a következő lemezünknek mindenképpen ezt a címet szerettük volna adni. Ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy ha ezt a címet komolyan veszi a közönség, az mindenképpen csalódás lesz. Ha tényleg visszatérünk a folkhoz, akkor azért, ha meg nem, akkor azért.

Fehér Viktor: – Ezen gondolkodva jutottunk el oda, hogy miért is kellene Folk címén műfajra gondolni, miért ne lehetne ez Følklānd fővárosa.

F. Zs.: – Ez a poén azért is jelent nagy lehetőséget számunkra, mert a følklāndi magyārïk zenéje teljesen másképp fejlődött, mint a magyar népzene a Kárpát-medencében. Ugyanazok a gyökerei, de náluk a Hej, Dunáról fúj a szél értelemszerűen nem a Dunáról szól, így mondhatjuk azt, hogy a dallam azonos, de az üzenet más lett.

Back to FølkMa este mutatja be Back to Følk (Music from Følklānd) című lemezét a Kerekes Band a Fonóban. Az együttes legújabb albuma ismét nemzetközi visszhangra lelt: a rangos világzenei szaklap, a brit Songlines Magazine legújabb, októberi számában közölt kritikát az egy hónapja megjelent lemezről, ebben hosszan méltatja a zenekar zenei stílusát, védjegyüknek tekinthető sajátos humorát, a népi dallamok különböző effektekkel és funk-rock elemekkel való keverését, illetve kiemeli a különleges népi hangszerek használatát. A Songlines kritikusa emlékezteti olvasóit a 2006-os Pimasz című lemezük robbanásszerű sikerére, ezt a neves magazin egyébként akkor beválogatta a világ 10 legjobb, újonnan megjelent lemeze közé. Nemcsak ez az albumuk büszkélkedhet sikerekkel, több CD-jük is arany- és platinalemez lett, kétszer vehették át a Fonogram-díjat, Mr. Hungary című számuk pedig hetekig vezette az MR2 slágerlistáját.

– Ez az irónia válasz azokra a kritikákra is, amelyek a szűkebb hazai népzenei szakma felől érkeztek?

F. V.: – Én úgy érzem, hogy a szakma egyrésze elzárkózik tőlünk, másik része viszont elfogad. Sebő Ferencnek és Agócs Gergőnek is elsőként vittem személyesen a Back to Følk lemezből. Az ő véleményükre mindig adunk, még akkor is, ha nem értünk mindenben egyet. Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója is elismerően nyilatkozott a lemezről és hozzátette: „… és egyáltalán nem trendi!” Ettől nagyobb dicséretet nem is kaphattunk volna.

F. Zs.: – Ez nemcsak a táncházmozgalom ortodox híveinek fricska, hanem a nemzetközi világzenei szakmán belül kialakult trendnek is, a kis népek felfedezése iránti imádatnak, annak, hogy minden ilyet szeretnének egy kicsit celebritásként, szenzációként ünnepelni. Nagy nemzetközi fesztiválokon mi is gyakran találkozunk olyan előadókkal, akik a színpad mögött menő bőrdzsekiben cigiznek és a legújabb mobilt nyomkodják, kólát isznak és hamburgert esznek, aztán amikor kezdeni kell, egy zsákból előkapják a fellépőruhát, a színpadon pedig eladják őket, mint olyan autentikus bennszülött zenészeket, akik otthon a saját maguk által elejtett kecskét nyárson sütögetik az asszonynak. Mi tudjuk, hogy a város legjobb szállodájában laknak, de amint felveszik azt a bizonyos ruhát, a közönség elhiszi róluk, hogy világtól elzárt bennszülöttek.

 Fehér Viktor és Fehér Zsombor Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet  

– Van sok olyan banda, amelyik játszik autentikus népzenét és világzenét is, nekik mégis bérelt helyük van a szűkebb szakmában, hiszen a feldolgozásokkal ők csak népszerűsítik a népzenét.

F. V.: – 20 év után rá kellett jönnünk, hogy outsiderek vagyunk – a szó pozitív értelmében. Minden szinten a saját utunkat járjuk, saját kiadónk van, saját magunkat menedzseljük.

F. Zs.: – Feldolgozni valami jót, nem nagy „vasziszdasz”. A kritikákra visszatérve soha nem térített el az utunktól, hogy miket mondtak ránk. Nemcsak a zenénk, mi magunk is öntörvényűek vagyunk. Sem a népi gyökereinktől, sem a népi hangszereinktől nem akarunk megválni. A legnagyobb lehetőség ezekből a hangszerekből kihozni a maximumot. Elektromos gitárral, vagy orgonával már minden megtörtént, ami lehet, furulyával még nem. Ma már ott tartunk egyébként, hogy a közönségünk 95 százaléka nem népzene-rajongókból tevődik össze. Ugyanakkor az is előfordult, hogy moldvai táncházban odajöttek hozzánk, és elmondták, hogy a mi zenénken keresztül ismerték meg a moldvai zenét, és azóta masszív táncházba járók lettek. Sokáig nem hittem, de tényleg visszafelé is működik a dolog.

– Ez a szakmától való távolság azzal nem függ össze, hogy maga a gyimesi-moldvai zene a mozgalmon belül is tulajdonképpen szubkultúra?

F. Zs.: – Dehogynem, és a gyimesin belül maga a furulyás zene is szubkultúra.

F. V.: – Annyira, hogy a saját táncegyüttesünkből, ahol táncoltunk, nem jöttek el a táncházunkba, mert gyimesit és moldvait játszottunk, és nem mezőségit.

F. Zs.: – Mi tudatosan nem akartunk mindent játszani. Persze, ezzel a környezetünkben sokan nem tudtak mit kezdeni. Azt hitték, hogy gyimesiek vagyunk, azért játsszuk ezt a zenét. Mi viszont nem akartunk sem csángók, sem mások lenni, csak önmagunk. Innen jött, hogy amikor elkészítettük a Pimasz című lemezt, a Kerekest is átneveztük Kerekes Bandre.

– Ezért is kezdtek világzenét játszani?

F. V.: – Ez az egész magyar világzene folyamatos magyarázkodással terhelt. Mindenki fennhangon hirdeti, hogy igen, nagyon tiszteljük a népi hagyományokat, az autentikus népzenét, és azt is el tudjuk játszani. Mi is sokszor beleestünk ebbe a hibába, pedig ha ezt a hozzáállást levetjük magunkról, sokkal szabadabbá válik a gondolkodás, a zene, és nem a megfelelni akarás irányít. Nyilván, aki világzenére adja a fejét, legalább valamilyen szinten utánajár annak a zenének, amit feldolgoz, aki nem, az úgyis kihullik a rostán. Aki akar, utánanézhet, hogy mi is csináltunk népzenei albumokat, de nem akarjuk elmagyarázni, hogy most miért így zenélünk.

F. Zs.: – Ez a følklandi lemez nemcsak irónia, de szakítás is a kényszerű magyarázkodással, mert a følk „ø” betűjében ott van az áthúzás. Nem a folkhoz, hanem ahhoz megyünk vissza, ami már mi magunk vagyunk. Følklānd a mi saját, belső világunk.

– Nem is foglalkoznak a táncházmozgalommal?

F. V.: – A téma maga foglalkoztat, sokkal több potenciált látok a népzenei életben, mint amit kihoznak belőle, de valószínűleg tényleg annyira outsiderek vagyunk, hogy esélyünk nincs hatni a folyamatokra. Pozitív példának viszont ott van Berecz Pityu, aki a táncháztalálkozó „afterpartyját” egy olyan profi rendezvénnyé alakította, ami tökéletesen megfogja a táncház lényegét: tánc, zene, szórakozás. Minden évben elmegyek, mindig csodálom, hogy na igen, ez az. Erről szól ez a kultúra.

F. Zs.: – A mozgalomnak le kéne vetkőznie magáról az amatőrizmust. Nem az az amatőr, amit a táncházmozgalom az évtizedek alatt létrehozott, az egy nagyon profi munka eredménye, nem hiába vették át a példánkat olyan népek, amelyeknek nincs ilyen hagyománya, mégis szeretnék lemásolni azt a sikert, amelyet a táncházmozgalom elért. Maga a tálalása, a kommunikációja amatőr, és ez nem hagyományőrzés kérdése. Sajnos 40 év alatt nem érte el a táncház, hogy ha valaki keményszárú csizmában végigmegy a körúton, ne röhögjenek mögötte, miközben legális a westerncsizma vagy a baseball sapka. De ez már összmagyarsági probléma…

  Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet  

– Ha már itt tartunk, a hagyományt elsősorban megélni kell, vagy színpadra tenni?

F. V.: – Számomra megnyugvást jelentett, amikor elolvastam a Muzsikásról szóló könyvet, és rájöttem, hogy ezen a téren rögtön az elején megtörtént a pártszakadás a táncházmozgalomban: Novákék a színpadra akarták tenni, Sebőék a táncházakat szorgalmazták, és azóta is létezik a két tábor, vannak az erős táncház-hagyományúak, akik a színpadon is ugyanazt akarják látni, amit a táncházakban, és vannak, akik koreográfiákban, táncszínházban gondolkodnak. A másik nagy problémája a táncházmozgalomnak, hogy ez eredetileg hagyományos parasztzene volt, amit az értelmiség beemelt a maga kultúrájába. Onnantól, hogy az értelmiség hozzányúlt, és nyilván magunkat is idesorolom, túl sokat agyalunk rajta. Álvitákat generálunk.

– Nem használjuk, hanem inkább tiszteljük?

F. V.: – Pontosan. Mi olyan táncegyüttesbe jártunk, ahol a legjobb táncos Palócföldet Erdélybe rakta. Ő nem foglalkozott a néprajzi háttérrel, csak tudott és szeretett táncolni, és ez számára örömet jelentett. Az értelmiség viszont hajlamos tudományosan kezelni ezt az egész kérdést, kanonizálják a népzene előadásának szabályrendszerét, mint egy modernkori egyházi zsinat. Nem éppen a népzene élő volta veszik el azzal, ha ragaszkodunk egy-egy gyűjtés felvételéhez, ami csak a pillanatot rögzíti?

– A népzene nem olyan, mint az étel: ahány ház, annyiféle recept, és egy jó háziasszony még egy adott ételt is több tucat módon tud elkészíteni a szerint, hogy épp mi van otthon a kamrában?

F. Zs.: – Mesteremnek, Tímár Viktor bácsinak sokszor játszottam olyan palóc dallamokat, amikről tudtam, hogy arrafelé nem ismert, mert azt reméltem, hogy esetleg így hozhatok ki belőle olyan dallamokat, ami feledésbe merült. A gyűjtők többsége ugyanis a gyimesiektől mindig gyimesit kérdez, és úgy akarja visszahallani, azt akarja újból és újból felgyűjteni, amit már ismer. Viktor bácsinak ezek a palóc népdalok segítettek olyan dallamokra visszaemlékezni, amit gyerekkorában hallott utoljára. Ezekből rengeteg felvételem van.

  Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet  

– A táncházmozgalom hőskorában a néprajzi hitelesség is óriási hatással volt a városi értelmiségre. Ma ez a fajta tudományos alaposság nem érdekli a fiatalokat, csak az számít, megérinti-e őket, amit látnak-hallanak.

F. V.: – A táncházmozgalomnak az első évtizedekben komoly jelentőségű tanító jellege is volt, előadásokat tartottak, elmagyarázták, hol van Kalotaszeg, hol van Szék, milyen a viselet, milyen szokásaik vannak az ott élőknek. Ez a tanítójelleg szerencsére máig megmaradt. Viszont a népzenének lassan nyitnia kellene a szórakoztató ipar irányába, akármennyire is ördögtől valónak tűnik ez a szó, mert különben megteszik mások. Szerencsére egyre több jó példa van: a Góbé zenekar vagy az Aurevoir zenekar, akik akusztikus hangszerekkel tömegeknek játszanak.

F. Zs.: – Az autentikus előadás nem színpadi műfaj. Egy táncházat, egy lakodalmat megélni kell, nem lehet azt az élményt színpadról közvetíteni. A mi zenénk azért lett ilyen, mert azt gondolom, hogy a színpadon éppen így kell viselkedni.

– Akad követője a sajátos zenei stílusuknak?

F. V.: – A Zombori, a Hungariddim zenekar hasonló felállással dolgozik. Nehéz lehet minket követni, mert a furulyahangzás már annyira kötődik a Kerekes Bandhez a hétköznapi ember fülében, ez a stílus egy hozzánk kapcsolódó brand.

F. Zs.: – Azonkívül nincs is hozzá hangszerük. Az a furulya, amin én játszom, egy teljesen egyedi fejlesztésű hangszer, a szaxofon menzúráját raktuk rá egy furulyára. Lényegében egy furulyatestű szaxofon. Azért hoztam létre, hogy tudjak jazzt játszani furulyán: Charlie Parker-t, Paul Desmond-ot, John Coltrain-t, Jimi Hendrix-et… aztán mivel mindent le lehet játszani rajta, a hangszer sajátosságának köszönhetően feldíszítettem a magyar népdalokat azokkal a kromatikus átvezető hangokkal, amelyek nincsenek ugyan benne, de akár benne is lehetnének, és ebben van a lényege a Kerekes Band zenéjének.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »