Nina és a harcosok ideje

„mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren”
Domonkos István: Kormányeltörésben

Nina első hallásra női név, a mi esetünkben férfit takar, méghozzá egy alacsony, köpcös, karikalábú, kerek fejű, kásás hangú öreglegényt. Ninát, a horgászt. Ninát, a pecárost, bácskai szülőfalum egykor jellegzetes, sajátos figuráját. Nina (tulajdonképpen a Nikola egyfajta becézése) engem mindig pontyra emlékeztetett. Vastag, lefelé konyuló ajkával, alacsony, csapott homlokával, kerek fejével, homokszínű hajával kétségkívül némileg egy tükörponty melankolikus, magába révedő arcvonásait idézte (már ha egy ponty esetében egyáltalán beszélhetünk arcvonásról). Magamban kizárólag gumicsizmában, szalmakalappal a fején tudom elképzelni, ahogy reggelente kerékpárján suhan a csatorna irányába a kerékpár vázára felmadzagolt horgászbotjaival, merítőhálóival, illetve a kerékpár mellett bandukolva késő délután, amikor már hazafelé tartott a pecázásból, s a Libás csárdájában leöblített pár üveg sört. Ilyenkor görbe lábán billegve kapaszkodott a bicikli kormányába, és szerb műnépdalokat dudorászott félhangosan, amelyeknek csak a foszlányait lehetett érteni. Mert Nina szerb volt, de abból a ritka fajtából, aki nem restellte, hogy ragadt rá valami a magyar falu nyelvéből. Ha reggelente megpillantottuk a biciklijén a csatorna felé karikázni, és röptében üdvözöltük: „Szervusz, Nina! Mire mész ma?”, csak megemelte a karját, úgy kiáltotta vissza: „Szeva’!, há’ mire, há’ halra, b…meg!” Nina jó barátságban volt a gyerekekkel. Mint általában az egyszerű lelkek, a hozzá hasonlókhoz vonzódott. Kiskamaszok egész generációinak tanította meg a horgászat csínját-bínját, ha látott egy kölköt a víz mellett kuporogni fenekezőhoroggal vagy a víztükrön hintázó úszóval, nem állta meg, hogy ki ne faggassa, milyen halra megy, pontyra-e vagy harcsára, milyen horoggal, milyen csalival. Ellátta tanácsokkal, megtanította a horogkötésre, meg hogyan kell kukoricadarából, pirospaprikából tésztacsalit gyúrni. Egy alkalommal mindketten a csatornaparton horgásztunk, én az egyik oldalon, ő a másikon, egymással szemben. Kapásom volt, berántottam, mire a műanyag bot az ellenállástól félkörbe görbült a kezemben. Nina a túloldalon magából kikelve kiabált, utasított, pattogott, mint egy nikkelbolha, melyik kezemmel mit hogyan csináljak (húzzad, húzzad, ne, most eresszed utána, eresszed, nemoj, puszti, ne eresszed, hé, joj, húzd meg, majku mu…!). Hol szerbül, hol magyarul osztotta a parancsokat, a hal ennek ellenére mégis leakadt a horogról, pedig nagy fogás lehetett volna, tényleg nagy, Nina mérgében földhöz vágta szalmakalapját.

Mindezek ellenére Nina nem szerette a halat. Nem szerette sem sütve, sem főzve. Tisztítani aztán pláne nem. Ha a kifogott halakat nem sikerült eladnia a csárdában vagy hazafelé menet, otthon a disznók elé vetette őket. Csak halászni szeretett. Vagyis pecázni, mert hálót sosem használt – nem is volt az megengedve a Duna–Tisza–Duna-csatornán. Horgászni is csak engedéllyel lehetett, amelyet elég borsos árért kapott az ember, egy kicsi, sárga kartont lebélyegezve, amellyel tavasztól késő őszig ülhetett a csatornaparton, a horgászbot hegyét bámulva. De Ninának még engedélyre sem volt szüksége, hála öröklött kapcsolatrendszereinek. Nina abba a felsőbb kasztba tartozott, azon érinthetetlenek közé, akikre a törvény nem vagy csak nagyon ritkán vonatkozott. Nina ugyanis „harcos”-családból származott, úgynevezett boracfamíliából. Két nagybátyja és egyik felmenője is tevékeny részese volt annak idején a Tito-féle ellenállási mozgalomnak, a nagy partizánháborúnak, s a harcosnyugdíjból, amelyet az állam biztosított számukra, boldogan eléldegéltek. Igaz, nem nagy lábon, de Ninának sosem kellett dolgoznia, munkába vagy napszámba járnia, afféle szocialista dendiként pörgethette napjait, horgászhatott, sörözhetett kedvére. Tűzre- és ennivalóra mindig futotta a boracnyugdíjból, az elüldözött sváb család háza, amelybe a délről, Likából feltelepített hős partizán apjáék beköltöztek ’45 után, jól meg volt építve, szívós, masszív falával nem sokat kellett törődni az évek során, éppen csak itt-ott repedezett meg, vagy hullatta le magáról a vakolatot. A gondok akkor kezdődtek, amikor a pénzes harcos felmenők, akik Nina jólétét biztosították, lassanként eltávoztak az árnyékvilágból. Valamit kezdenie kellett magával, a horgászásból nem lehetett megélni, az olyannak meg főleg nem, aki nem szereti a halat. Pár évig elvegetált, erőt véve magán eljárogatott napszámba, aztán kitört az újabb balkáni háború, és Nina, a harcosok leszármazottja úgy érezte, eljött az ideje. Végre elődei nyomdokába léphetett. A vér kötelez, egész gyerekkorát átitatták a rokonok háborús legendái, valós és költött hőstettei, eldobta hát pecabotjait, szalmakalapját, beállt önkéntesnek egy szabadcsapatba, és fegyverrel a kezében háborúba indult a szerbek oldalán. Harcosok ivadéka nem nézi, igazságos-e a háború, amelyben részt vesz, nem mérlegel: ha harcolni kell, akkor harcolni kell, nem válogatja meg az ellenségeit. Harcolt Szlavóniában, ott volt Vukovár, Szarajevó ostrománál, egyszer, mesélték, hazalátogatott egy vadonatúj, rendszám nélküli Golf kettessel. Sok hasonló, tábla nélküli Volkswagen futott akkoriban Kis-Jugoszlávia útjain – köszönhetően annak, hogy a magára hagyott szarajevói autógyáron át- meg átvonultak a frontvonalak. Nina büszkén kanyargott autójával a falu szűk utcáin, esténként olajzöld egyenruhában masírozott be a kocsmába, és nem ám gumicsizmában, szalmakalapban, hanem katonai bakancsban, vörös csillagos titovkával a fején. Később visszarendelték osztagához, és többé nem tért haza. Azóta sem látta senki, soha nem derült ki, mi történt vele, ha elesett, hol temették el.

Nina alakja fokozatosan elkopott, kitörlődött a falu memóriájából. A harcosok ideje is előbb-utóbb lejár.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »