Nézőpontok

Juci mögém ült le a buszban. Bár a szomszédjával beszélgetett, magam is a fültanúja voltam. Helyet foglaltak, és máris nekilendült a mondókájának:

 

–  Pár napja a bolt előtt megállított valami közvélemény- kutató, és azt kérdezte, elégedett vagyok-e  az anyagi helyzetemmel, meg tudok-e vásárolni mindent, amit szeretnék. – Hát még ilyen hülye kérdést, hallod! Mondom neki, ezt nem egy lakótelepi CBA előtt kéne kérdezgetnie, de a válaszom igen. Telik a mindennapi kenyérre, ha ez érdekli. Egyébként sietek, bocsásson meg, sok a dolgom. Aztán otthagytam őt.

 

Most minek panaszkodjak, nem? Van állásom, dolgozom becsülettel, sosem voltam munkanélküli. Beosztom a keveset is, átutalom a lakással kapcsolatos kiadásokat, bebiztosítom a havi élelmet, plusz még a tisztálkodás, ha kell, gyógyszer, ennyit takar a bevételem. Jó, ha néhány fillér marad a számlán.

 

–  Hát, így van ez – veti közbe szomszédja.

 

S mert társa ilyen kevésszavú, Jucinál marad a főszerep, s folytatja.

 

–  És ebből a kevésből néha kénytelen vagyok adni valamit ennek a szerencsétlen Katinak is. Tudod, a nővérem. Ismered őt. Mindig mondta anyánk, hogy

 

hát, ez a Kati, ez nem tud bánni a pénzzel.  Nem is tudom, mi lesz vele. Hogyan fog ez megélni?

 

Így mondogatta szegény.  Bizony, sosem volt neki elég. Olyan hatalmas készpénz kölcsönöket vett föl, hogy végül elárverezték a lakását, és az utcára került. Aljas uzsorások, hogy képesek ilyet megtenni egyszerű, tanulatlan emberekkel. Persze, a Kati is hibás. Mert iszik, ez az igazság, na. Iszik. Szóval alkoholista. Mentségére mindig a kegyetlenül nehéz életét hozza fel.

 

Miért, hát énnekem könnyű volt talán? Mégsem iszom! Most albérletben lakik, így még több a kiadása. Egyik bajjal sodorja magát a másikba. De észre nem venné, hogy ő is hibás!

 

Tegnap is ott csöngetett nálam, mondom, ennek már elfogyott a pénze. De hiába kért, nem adtam neki. Az én pénzem ne igya el! Ő engem gazdagnak tart. Jómódúnak, érted? Mert van egy saját kétszobás lakásom, van fix fizetésem.  Rend van nálam, tisztaság, és rendezett az anyagi helyzetem is. Nincs semmiféle tartozásom, ezért vagyok a szemében jómódú. Tegnap, hogy nem adtam pénzt meg italt, toporgott még egy darabig, aztán benézett a kamrámba.

 

Látta, hogy van ott 2 kg rizs, meg 3 kg cukor. Elkezdett rimánkodni, hogy szánjam már meg. Mondom neki,

 

te Kati, hát én is azért cipeltem haza, mert akcióban volt. Így olcsóbb, nekem is a filléreket kell beosztanom!  Azért nincs tartozásom, mert minden centet megnézek, hová teszem!  

 

Aztán sírni kezdett, vádolni, hogy milyen irigy testvér vagyok én. Mit tehettem, mondd? Odaadtam neki az egyik rizst, cukrot, meg ráadásul fél zacskó kávét, mégiscsak a testvérem.

 

–  Hát, így van ez – sóhajtozik mélyeket szűkszavú társa.

 

–  Bezzeg az öcsém, az a másik véglet – kap a szón ismét Juci.  – Mintha mi hárman nem is egy családból lennénk! Nekik aztán van mit aprítani a tejbe!  Mindig is közel volt a tűzhöz, jól tudott helyezkedni. Mikor kommunistának kellett lenni, akkor az volt. Amikor szétesett a rendszer, már volt pénz a zsebében. Akkor is tudta, merrefelé lépjen. Volt és van jól kiépített kapcsolatrendszere. Most vállalkozó. De meg kell hagyni, valóban ügyes, dolgos, meg ért is a pénzhez. A felesége mellette dolgozik, komoly üzletasszonynak tartja magát, pedig szerintem mindent az öcsém intéz.

 

Hát, hallod, egy nagyságos asszony ez az Evelin. Időnként küld ezt-azt öcsémmel a konyhára, mondja, vidd ennek a szegény Jucinak. Aztán persze pár nap múlva megszólal a telefon, nem mennék-e el segíteni ablakot mosni.

 

– Tudod, Jucikám, olyan nagy ez a háromszintes ház, ráadásul ott van a hétvégi vityilló is, nem győzök mindent egyedül.

 

Így mondja, és sopánkodik, sopánkodik. Szegény, hogy el ne sírjam magam. Persze, elmegyek, segítek neki.

 

Ilyenkor mindig nekem adja a megunt ruháit. Tudod, rá vagyok utalva. Az én fizetésemből ruházkodásra nem telik. De én nem panaszkodom, csak ő.  Mert általában az sír-rí leginkább, aki már nem tudja jó dolgában, mit is csináljon.

 

–  Hát, így van ez – támasztja alá buzgón a mellette ülő.

 

Juci ismét belelendül, valószínűleg feloldódást, megkönnyebbülést jelent számára ez a beszélgetés.  Nagyon kikívánkozhattak már belőle a szavak.

 

– Képzeld, a nyáron is megmostam nála három ablakot, mialatt ő egyet. De a szája az járt. Sopánkodott, sopánkodott. Hogy idén nyáron megint csak Görögországba jutottak el. Én meg csak nyelek egyet, és gondolok, amit gondolok.  Húsz éve járnak Görögországba, húsz éve! Legkevesebb tíz- tizenkét napra minden nyáron. Hát, tényleg mindjárt könny szökik a szemembe a sajnálattól. És panaszkodik tovább.  Hiába dolgoznak éjt nappallá téve, nem bírnak fölérni baráti körük színvonalára. Képzeljem, egyik kertszomszédjuk, akikkel piknikezni szoktak, idén nyáron a trópusok felé vette az irányt.

 

Maldív szigetek. Indiai óceán – ez már igen!  A másik meg a Bahamákon nyaralt, Amerika partjainál – hát azért az sem semmi.  Képzelheted, ezt hallgatom végig, amíg mosom az ablakait. Aztán még hozzáteszi: Ugye, Jucikám, lehet, hogy mi sosem fogunk eljutni ilyen gyönyörű trópusi tájakra!  Aztán néz rám szomorú szemekkel, mint szerencsétlen sorstársára, akitől megértést, vigasztalást remél. Görögország, mindig csak Görögország – ismétli újra. Közben tudja, hogy én életemben egyetlen-egyszer voltam tengerparton, és semmi kilátás nincs arra, hogy valaha még eljutok.

 

Persze, én nem bánkódom emiatt.  Sok éve ismerem a sógornőmet, de nem bírom eldönteni, hogy szándékosan akar-e ennyire megalázni, vagy pedig simán ilyen hülye. Miért emleget kettőnket egy lapon? Hiszen ég és föld vagyunk, ismeri az anyagi helyzetemet. Tudja, hogy jól jönnek a levetett rongyai is, rá vagyok utalva, azért mosom az ablakait. Bahamák, persze. Hát, én nem emiatt sírok esténként. Vajon mit válaszolt volna, ha őt kérdezi meg az a közvélemény-kutató? Bizonyára elzokogja szerencsétlenségét. Mert mindig azok siránkoznak leginkább, akiknek legtöbb van a tarsolyukban.

 

–  Hát, így van ez – nyugtázza Juci szavait csöndes szomszédja.

 

Már leszálláshoz készülődnek, de Juci még mindig mondja.

 

–  Tudod, nem szeretnék én egyikük bőrében sem lenni. Sem a Katiéban, sem az Evelinében. Megvagyok én a 400 eurómból. Nem éhezem, nem fázom. Még a fiaméknak is tudok itt-ott adni.  Nyugodtan alszom. Ez mindennél többet ér.

 

Elhaladnak mellettem, leszállnak a buszról. Én meg csak bámulok utánuk, mintha régi ismerősöket kísérne a tekintetem. Aztán bólogatok magam elé.

 

– Hát, így van ez.

 

Buday Mária

 

Nyitókép: mandiner.hu


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »