Népek hazája, nagyvilág

Népek hazája, nagyvilág

Nos, nem hever előttem a hazánkban is rendkívüli közérdeklődésre számot tartó eurovíziós dalfesztivál alapító nyilatkozata, de megtekintve a műsor kedd esti elődöntőjét azon kaptam magam – az esztétikai sokksorozat feldolgozásán túl –, hogy önfeledt szórakozás helyett az öreg kontinens kilátásain kezdtem töprengeni. Pedig ha valami, ez biztos nem volt a rendezők célja és küldetése.

Ha komolyan veszem ugyanis a produkció címében szereplő jelzőt, gyomorszorító és kellemetlen érzések kerítenek hatalmukba, mintha csak egy valaha szebb napokat látott műlovarnőt néznék, ahogy a falu szélére kitelepült vándorcirkusz lovas körhintáján száguld körbe, miközben kacéran próbál mosolyogni az arcán elkent rúzs alól. Persze lehet, hogy mire ez az írás megjelenik, már túl leszünk egy ennél sokkal jobb második fordulón, de a látottak alapján így is érdemes foglalkozni a nem éppen érdektelen tanulságokkal.

Egy dolog látszik ugyanis közös nevezőnek a kontinentális dalverseny produkcióit látva: az önazonosság és az eredetiség látványos elkerülése. Ami marad, az nem más, mint a sokszorosan elhasznált könnyűzenei klisék nem túl eredeti visszaböfögése, meg az az izzadságszagú igyekezet, amellyel a dalszerzési hiányosságokat látványelemekkel igyekeznek palástolni a versenyzők mögött serénykedő szorgos kezek. Ezt a parttalan vizuális orgiát látva, amely agyonnyomja az amúgy is papírvékony zenei teljesítményeket, felmerül a kérdés: mégis, minek a dalverseny álcája? Miért nem rendezhető meg ehelyett mondjuk a meztelen alpinisták opera-szólóversenye, ahol a látvány legalább tényleg téttel bírna?

De ne legyünk szemforgatók: ez egy szórakoztató műsor, és mindenki nagyot akar dobni, hogy a nézők figyelmét és szeretetét magáénak tudhassa. Csak ne lenne rávakolva sietős kézzel erre az egész szirupos, fröccsöntött szórakoztatóipari nyalánkságra a sokszínű európaiság hamisan értelmezett cukormáza (és akkor a nézők politikai célú könnyzacskópiszkálását a migránstémájú táncelőadással már nem is említem). Aminek semmi más szerepe nincs, mint valami kedélyeskedő „népek hazája, nagyvilág” életérzés közvetítése, amelyben már az is izgalmat okozhat, hogy a műsorvezető hölgy nem tudja kiejteni elsőre a holland versenyző keresztnevét, vagy az, hogy az orosz dalnok vállalkozása kutyák számára készít péksüteményt. Ennek a sajátosan értelmezett sokszínűségi börzének a legkínosabb csúcspontja talán az osztrák énekesnő szereplése volt, aki (miért is ne!) franciául énekelt – egy megint csak nagyon üres és ötlettelen számot –, merthogy ő mindenekelőtt meg egyébként is európainak érzi magát, amit az is alátámaszt, hogy a barátja félig svéd.

A gond persze nem az, hogy valaki osztrákként franciául énekel, vagy hogy a népviseletben ugráló görögöknek rappelni támad kedvük, sőt a hazánkfia is felcipelt a színpadra biztos, ami biztos alapon egy japán dobost. Csak hát adódik a kérdés: ebben a lagymatag kavalkádban mi értelme van valamiféle nemzetek versengését színlelni? (Az már csupán lábjegyzet, hogy mit keresnek az ausztrálok az európai torkok viadalán.) Mi az a sokszínűségében közös európai kultúra ebben a fénytörésben, amelynek a megvédése mostanában igencsak sokszor kerül elő a kiskocsmáktól a publicisztikán át a legmagasabb szintű diplomáciai eszmecserékig? A tévében látottak alapján ez jelenleg nem más, mint az egyéni ízeket valamiféle híg generálszósszal helyettesítő, a tömegízlés kliséin még csak véletlenül sem felülemelkedő, erőltetett jópofáskodás, amelyből más nagyon nem derül ki, mint hogy legtartósabb közös európai hozzájárulásunk az emberiség kultúrkincséhez voltaképp a hetvenes években szabadalmaztatott eurodiszkó alaplüktetése.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »