Németországi tanulmányúton a RETÖRKI kutatói I.

Németországi tanulmányúton a RETÖRKI kutatói I.

Dr. Szekér Nóra és Nagymihály Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) munkatársai kilenc napott töltöttek Németországban, hogy felvegyék a kapcsolatot társintézményekkel, a rendszerváltás történetéhez kapcsolódóan szakirodalmat gyűjtsenek, valamint Németországban élő magyarokkal beszélgessenek arról, hogyan élték meg ők a fordulat időszakát.

November 8-án fogadta őket Stefan Donth, a Gedenkstätte Berlin – Hohenschönhausen emlékhely kutatási igazgatója. A múzeum épülete 1990-ig a Stasi gyűjtőfogházaként működött, mai funkciójában 1994-ben nyitották meg a látogatók előtt. Az épület a náci diktatúra időszakában hatalmas közkonyhaként szolgált, amelyet 1945-ben a szovjet hadsereg alakított át gyűjtőtáborrá. 1946 novemberében a szovjetek elhagyták a tábort, és átadták azt a kelet-német hatóságoknak, akik továbbra is börtönként használták. 1951-ben került az intézmény az állambiztonsági minisztérium (Ministerium für Staatssicherheit) felügyelete alá. A rendszer összeomlásáig a politikai üldözöttek ebben a börtönben töltötték vizsgálati fogságuk időszakát, ahol kifinomult fizikai és pszichikai eszközökkel kényszerítették őket a koncepciós vallomásokra. Az időközben a börtön dolgozóinak lakóházaival bővült övezet fehér foltot jelentett Kelet-Berlin területén, ugyanis létezését olyannyira titokban tartották, hogy még a térképeken sem jelölték. Az utolsó rabok 1990 elején hagyták el az épületet. A rendszer összeomlása után fény derült a kommunista „igazságszolgáltatás” ezen szégyenfoltjára is. Hogy mindenki számára megismerhetővé váljon a diktatúra brutalitása, az NDK politikai üldözötteinek fenntartott börtönt eredeti állapotában tették látogathatóvá. A börtön-múzeum különlegessége, hogy egykori rabok is részt vesznek az idegenvezetésben, ezzel megrázóbbá és hitelesebbé téve a közelmúlt történéseinek bemutatását.

Stefan Donth a vele készített interjú során elmondta, hogy vitákat is kavart az idegenvezetésnek ez a formája, különösen történész körökből támadták a koncepciót, mondván, hogy az érintettség okán a kellő objektivitás nem adott. A látogatók visszajelzései ugyanakkor ezt az aggodalmat nem támasztják alá, különösen az időszakot csak hírből ismerő, fiatalabb generáció fogadja pozitívan a személyes emlékekre épülő bemutatást. (Ezt jól jelzi az a számadat, hogy az évi mintegy 400 ezer látogató nagyjából fele a diákok közül kerül ki.) Kérdésükre elmondta, hogy hatalomgyakorlók visszaemlékezései nem jelennek meg a kiállításon, de az elzárkózás saját döntésük következménye. A múzeumot ennek ellenére sokszor éri támadás az egykor a börtönt működtetők részéről. A beszélgetésben szó esett a német emlékezetpolitikáról is – az egykori nyugatiak és keletiek történelemhez való viszonyának különbségeiről –, valamint a kommunista rendszer bukása utáni igazságtétel, az áldozatok és a bűnösök közti határvonal éles meghúzásának elmaradásáról. A diktatúra múltjának máig nem teljes feldolgozottsága a kutatási igazgató azon szavaiból is kiderült, hogy megbeszéléseket folytatnak különböző orosz levéltárakkal, hogy megismerhessék a Szovjetunió máig nem tisztázott szerepét a börtön létrehozásában és üzemeltetésében.

Utazásuk céljához tartozott az is, hogy a magyarországi rendszerváltás német vonatkozásaihoz olyan szakirodalmat gyűjtsenek, amely Magyarországon nem feltétlenül lelhető fel. Ebből a célból keresték fel a Stasi-levéltárat és annak szakkönyvtárát. A könyvtár gyűjtőkörébe nem csak az NDK állambiztonsági szerveinek működéséhez kapcsolódó iratok tartoznak, hanem minden, a diktatúra elemzését taglaló munka és kiadvány. A Szovjetunióból irányított szocialista blokk jellegéből adódóan a könyvtár gyűjtőkörében hangsúlyos helyen szerepelnek a Kelet- és Közép-Európa történetével összefüggő kiadványok. Így a 70 ezer kötetet és 116 periodika tanulmányait feldolgozó adatbázis felhasználásával a magyar kérdés nemzetközi (illetve németországi) megítéléséről – esetlegesen a kelet-közép-európai sorstárs országokkal összehasonlítva – is közelebbi képet kaphattak.

Utazásuk előkészítésében segítségükre volt a berlini Magyar Nagykövetség. Bárány Anzelm nagykövetségi tanácsos meghívására részt vettek a követség rendezésében tartott, 1956-os emlékévhez kapcsolódó rendezvényen, melynek keretében Dietrich Garstka Das schweigende Klassenzimmer című könyve és az e történet alapján készült dokumentumfilm (Reinhard Laska rendezésében) került bemutatásra. A Das schweigende Klassenzimmer a storkowi gimnazisták történetét dolgozza fel, akik az 1956-os forradalom leverésének hírére azzal fejezték ki szolidaritásukat, hogy tanítási óra alatt öt percen keresztül nem szólaltak meg, majd a következő napon, miután azt a (később hamisnak bizonyuló) hírt kapták, hogy Puskás Ferenc elesett a szabadságharcban, egy perces néma felállással tisztelegtek a világhírű magyar labdarúgó előtt. Ez a két akció elegendő volt az NDK-ban arra, hogy a hatalom miniszteri szinten vegye kezébe a rendteremtést. A résztvevő diákokat kizárták minden gimnáziumból, és minden bizonnyal – mivel semmilyen kihallgatás és nyomásgyakorlás hatására nem voltak hajlandóak megnevezni „szellemi irányítójukat” – további megtorlások is vártak volna rájuk, ha nem menekülnek el Nyugat-Berlinbe.

(Folytatjuk)


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »