„Nem vagyok sztár, és nem is akarok az lenni”

„Nem vagyok sztár, és nem is akarok az lenni”

In Concert címmel márciusban jelent meg Snétberger Ferenc új szólóalbuma, amelyet a gitárművész április 15-én mutat be a Zeneakadémián, ugyanott, ahol három évvel ezelőtt felvették a lemezt. A jövőre hatvanéves Kossuth-díjas zeneművészt lemezbemutató koncertje kapcsán kérdeztük improvizációról, elfogadásról, a Snétberger Zenei Tehetség Központról, Berlinről és a közelgő kerek évfordulóról.

– Ritkán lép fel Magyarországon. Különleges alkalom egy hazai koncert, máshogy készül rá?
– Nem készülök külön rá, de mégis mindig van bennem valamilyen különleges izgalom. Innen indultam el, és ez nagyon fontos számomra. Ráadásul a lemezt is itt, a Zeneakadémián vettük fel.

– És most ugyanott mutatja be, ezzel bezárul a kör.
– Igen, szerencsésen alakult így, ritkán adódik ilyen lehetőség, hogy ugyanott mutathatom be a lemezt, ahol felvettük.

 

– Improvizatív játékát világszerte nagyra becsülik, egy lemezbemutató koncert mennyi lehetőséget biztosít az improvizációra?
– A lemez körülbelül egy óra, míg a koncert több mint másfél órás volt. Sok számot kihagytunk, az albumra a legjobbak kerültek. De ezek nagy része is improvizáció. Ezt a hatvan percet biztosan eljátszom, de előkerülnek majd régebbi kompozíciók is.

– Hét év telt el a legutóbbi szólóalbuma megjelenése óta. Mi volt az oka a hosszú szünetnek?
– Nehéz erre válaszolni. Nem akarok mindent az iskolára fogni, de tény, hogy nagyon sok energiámat lefoglalja. A tizenkét hetes kurzus lezárultával sincs vége a feladataimnak, hiszen utazom, keresem az újabb tehetségeket. És az elmúlt években holtpontra kerültem, ez minden zenész életében eljön egyszer. Nem voltak ötleteim, inkább csak részleteket vettem fel az otthoni stúdiómban. De ezt most szeretném bepótolni. Megjelent a szólólemezem, és talán még az idén kijön a triólemez is, amelyet Joey Baronnal és Anders Jorminnal készítettünk. És ezt követően szeretnék minden évben új lemezt készíteni különféle összeállításokban.

Három nap után már hiányzik a gitár

– Amikor nem tanít, folyamatosan úton van, hogyan bírja ezt a tempót?
– Muszáj bírni, hiszen ha nem lenne ennyi fellépés, akkor az lenne a baj. Ahhoz, hogy az ember megmaradjon az élvonalban, jelen kell lenni: utazni, fellépni, szerepelni. Ez persze azzal is jár, hogy a koncertek között nincs időm még gyakorolni sem, csak a szállodai szobában. Szívesen néznék szét a városokban, ahol fellépek, de erre végképp nem marad időm, a koncert után utazás, másik város, másik koncert. Ha vége a turnénak, egy ideig nem veszek gitárt a kezembe, biciklizem vagy az unokámmal kirándulok. Ez nagyon kikapcsol.

Snétberger Ferenc: In Concert Fotó: ECM

– Meddig van meg hangszer nélkül?
– Három napig, utána már nagyon hiányzik.

– Közel három évtizede él Berlinben. Az elmúlt időszak eseményei, a menekültválság változtatott valamit a híresen sokszínű város nyitottságán?
– Talán még nyitottabb, még jobb hely lett, mint volt. A média rengeteget foglalkozik a menekültekkel, de mi ezt a mindennapokban nem vesszük észre, így másfajta változást nem érzek.

– És milyen Magyarország megítélése külföldön?

– Nagyon rossz dolgokat írtak Magyarországról, a határon felállított kerítés ügyében például. De a folyamatos utazások miatt ebben nem nagyon tudtam elmélyülni.

Jó példa vagyok számukra

– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, tanulnunk kell a toleranciát. 2011-ben indította el a Snétberger Zenei Tehetség Központot, amely nehéz körülmények között élő fiatal muzsikusoknak ad lehetőséget a kibontakozásra. A tehetségek felkarolása segítheti az elfogadást?
– Ha az emberek szembesülnek vele, hogy a fiatalok keresik a helyüket az életben, és nem azért nem tanulnak tovább, mert lusták, hanem mert nincs rá lehetőségük, akkor megváltozhat a véleményük. A tehetségközpontban esélyük van tanulni, megismerkedhetnek más fiatalokkal, együtt játszhatnak, ami számunkra a legfontosabb. És azt hiszem, én is nagyon jó példa vagyok számukra, hiszen ugyanabból a közegből jövök, és nekem sem volt könnyű boldogulni. Ezért is hoztam létre ezt az iskolát. Hogy a tehetségek ne kallódjanak el.

Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

– Hogy áll most az iskola?
– Most zártuk az ötödik évet egy nagy sikerű koncerttel, és nemsokára kezdjük a hatodikat. Már külföldön is egyre ismertebb a projekt. Több külföldi iskolával dolgozunk együtt, csereprogramokat szervezünk, amelyek nagyon hasznosak a tanulás szempontjából. Eddig több mint huszonöt gyerekünket vettek fel középiskolába, ötöt pedig felsőoktatási intézményekbe. Ez nagyon jó arány, hiszen hatvan gyerekkel indultunk. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma időközben átvette az iskola fenntartását. Nagyon örülünk ennek, sokkal jobb úgy dolgozni, hogy tudjuk, minden segítséget megkapunk.

– Sok százan jelentkeznek a tehetségközpontba, a felvételin egyből meglátszik valakin, hogy tehetséges?
– Nagyon hamar kiderül. De vannak persze meglepetések is. Van olyan gyerek, akiben nem látunk semmit, de kap egy újabb lehetőséget, hogy bizonyítson, és sokszor kiderül, sokkal több van benne, mint az elsőre látszott.

– Tanítás közben Ön is tanul tőlük?
– Nagyon sokat tanulok. Amikor átadok valamit a tudásomból, nagyon figyelek, sokkal jobban végiggondolom, mit mondok, és ezzel én is sokat tanulok. És nagyon jó velük játszani. Többen közülük, ha még nem is profik, de fel lehet lépni velük színpadon.

– A gyerekek életkörülményei mennyire nehezítik meg a munkát?
– Nagyon. Nyáron hat hétig együtt élnek, együtt zenélnek, aztán ez hirtelen megszakad, otthon nincs erre lehetőségük. Ezért is találtuk ki a mentorprogramot. A mentoraink egész évben figyelemmel kísérik a tehetségeket, nemcsak a zenei fejlődésüket segítik, de az iskolai nehézségekben is mellettük vannak. Illetve vannak budapesti továbbképzéseink is a vidéki gyerekek számára. Nem engedjük el őket.

– És a mai zenei közeg mennyire befolyásolja a tanulókat?
– A cigányzenét otthonról hozzák magukkal, ezt játsszák mindennap. De persze befolyásolja őket a popzene, engem is befolyásolt annak idején. Talán kevesen hiszik el, de én is játszottam Led Zeppelint fiatalon. Elsősorban olyan gyerekeket választunk, akikben látunk fantáziát, akiken látjuk, hogy szeretik a zenét, mindegy, milyen zene az. Vannak, akik sosem hallottak korábban klasszikus zenét, de megragadja őket, ilyenkor igyekszünk finoman ebbe az irányba terelni őket.

– Ha kikerülnek a programból, hogyan állják meg a helyüket?
– Muszáj boldogulniuk. Egy zenésznek meg kell tanulnia, ez az élet. Ezt a pályát választották, hozzá kell szokniuk, hogy ez kemény szakma.

Én a mai napig tanulok

– A televíziós zenei tehetségkutatók ezzel szemben mintha azt sugallnák, bárki gyorsan sztárrá válhat.
– Én személy szerint nem vagyok oda ezekért a műsorokért. A résztvevő fiatalokat a sztárolás után néhány hónapon belül elfelejtik, így egy nagyon mély árokba zuhannak, ahonnan nehezen tudnak kimászni, ha sikerül egyáltalán kimászniuk. Ezek a műsorok kizárólag a nézettségről szólnak. Nálunk ilyen nincs. Nálunk először zenét tanulnak. Hiszen mindenekelőtt meg kell tanulni zenélni, a többi csak ezután jöhet. Én a mai napig tanulok. Ötvenkilenc éves vagyok, nem vagyok sztár, és nem is akarok az lenni.

Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

– Jövőre lesz hatvanéves, készít valamiféle számvetést, hogy mit ért el eddig, mi hiányzik még a pályafutásából?
– Nem szoktam azzal foglalkozni, hogy mit értem el. Inkább a jövő érdekel, és remélem, sok mindent tanulhatok még. Szeretném az iskolát folytatni, minél tovább gyerekekkel foglalkozni és saját alkotómunkámmal is. Van elég erőm és energiám, úgy érzem, még sokáig csinálhatom. Ugyanúgy készülök a fellépésekre, ahogy máskor is szoktam. Remélem, elég sok inspirációt kapok ahhoz, hogy tovább tudjak fejlődni, új dolgokat létrehozni.

– Számos zenésszel, zenekarral játszott már együtt, mely fellépésekre emlékszik vissza a legszívesebben?
– Nem is tudok hirtelen ilyet mondani. Hálás vagyok a sok lehetőségért – nagyon sok élményben volt részem. Szívesen gondolok vissza azokra a koncertekre, amikor a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és a Concerto Budapesttel léptem fel. A zenészek közül emlékezetes volt Bobby McFerrinnel játszani. Egyszer Zürichben léptünk fel, és a koncert előtt öt perccel kérdeztem tőle, hogy mégis mit fogunk játszani, amire azt felelte: fogalmam sincs. Felmentünk a színpadra, elkezdett énekelni, és csak improvizáltunk, közel egy órán át. A végén úgy hangzott, mint egy kompozíció, pedig tényleg a nulláról indultunk. Ez nagyon rosszul is elsülhetett volna, de többször játszottunk együtt, és mindig jól sikerült. Richard Bonával és Markus Stockhausennel is többször zenéltem, ami szintén nagy élmény volt. Tavaly az új triómmal, Andrers Jorminnal és Joey Baronnal kezdődött egy izgalmas munka. Ez másfajta kihívást és örömet jelent számomra.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »