Nem tudjuk, mit várunk a magyar filmtől

Nem tudjuk, mit várunk a magyar filmtől

Kockázatos vállalkozás a Hurok című, első magyar „időkavarós” thriller a nézők megnyerésére, a visszajelzések azonban a rendezőt igazolják. Madarász Istit első mozifilmjéről, a Hurokról, a tévéfilm reneszánszáról és arról kérdeztük, hogy a bugyuta vígjátékokhoz szokott embereket rá lehet-e szoktatni az okosabb közönségfilmekre. De lesz szó a Vajna-féle filmalap által enyhén szólva olcsón megúszott filmreklámozás és a nézettség összefüggéseiről is.

– Ritka, hogy a moziban megtapsoljanak egy magyar filmet. Amikor megnéztem a Hurkot, ez történt, pedig erőszakosabb és bonyolultabb, mint a legtöbb időkavarós-időutazós mozi. Igaz, a mozipénztáraknál egyelőre nem robbantott, de úgy tűnik, aki látja, szereti. Egyetért?
– Hajlok rá, miután már a harmadik helyről hallom vissza, hogy megtapsolták. Én viszont azon is meglepődtem, hogy a legtöbben nem csak szeretik, hanem értik is a filmet. Amikor elkészült, nem hittem, hogy mindenki mindent a helyére tud majd rakni benne. Christopher Nolan Eredetét sem értette mindenki, elsőre én sem, mégis imádták, nem beszélve a Csillagok közöttről, ami szintén egy nehezen értelmezhető film.

– A taps a film csavaros, frappáns lezárásának is szólhatott. Mindig öröm az olyan magyar film, amelyik nincs elbaltázva.
– A közönséget eddig csak néhány évvel ezelőtt, az Eredet végén hallottam tapsolni hétköznapi filmvetítésen. Akkor döntöttem el, hogy én is egy ügyes csavarral próbálom majd lezárni a filmemet. A Hurok ugyan nem indított túl erősen a mozipénztáraknál, de a híre alapján még felkaphatja a szájhagyomány, ami a jó filmek esetében azért előfordul. Nem is emlékszem, utoljára mikor támogatott a sajtó szinte egyöntetűen olyan műfaji próbálkozásokat, mint a Hurok, és a közönség felől is csak pozitív visszajelzéseket kaptam.

 

– Ezek szerint nem szabad lesajnálni a romantikus vígjátékokhoz szoktatott hazai közönséget? Lehetséges más, okosabb műfajok felé terelgetni a nézőt?
– Biztos jó úttörőnek lenni, de be kell vallanom, hogy én nem vetni, hanem aratni akartam. Sokan vitatták, hogy ez a műfaj is érdekelné az embereket, én azonban bíztam benne, hogy így van. Be akartuk bizonyítani, hogy tévedés, miszerint itthon csak vígjátékban vagy romantikus vígjátékban érdemes gondolkodni. Bár talán még korai levonni a következtetéseket, úgy tűnik, hogy egy okos időkavarós kamarathriller ma tényleg nem tud kasszát robbantani. Viszont sokan megnézik, a többségük kifejezetten szereti, és ezért már van értelme. Egyébként nem zárkózom el a romantikus vígjátékoktól sem. Nemsokára beadok egy pályázatot egy zenés, romantikus gasztromusicalre. Szeretem az ilyesmit is, csak azt nem tudom elfogadni, hogy kizárólag egy irányba kell haladnunk.

– És mennyire kompromisszum kész a siker érdekében?
– Meglehetősen. És erre a Hurok a legkézenfekvőbb bizonyíték. A film eredeti forgatókönyve, amelyet kilenc éve írtam, nagyjából tízszer bonyolultabb és szerteágazóbb volt a véglegesnél – még ufók is voltak benne. De nem vagyok a magam ellensége. Arra hajtok, hogy minél többen beüljenek a filmjeimre, hiszen közönségfilmesnek készültem. Ha azonban a nézettségem alacsony, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e újabb kompromisszumokat kötnöm, vagy inkább adjak a geekeknek olyan zaftos csemegét, amin egy életen át csámcsoghatnak. Nolan első közismert filmje, a Mementó is nagyon bonyolult volt, meg is bukott, de később kultfilmmé vált, és megalapozta a rendező karrierjét. Nem biztos, hogy ma ismernénk a nevét, ha annak idején egy közönségmágnes romantikus vígjátékkal kezdi a karrierjét. Időhurok-témában a Looper vagy A holnap határa is szuper filmek voltak világsztárokkal, mégis alacsony nézettséget hoztak.

Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet

– Utóbbinak azért jót tett, hogy meglocsolták némi humorral, a Hurok viszont totál tréfamentes. Nem gondolja, hogy a szerelmi szál mellett egy-két poén tovább tágította volna a célcsoportot?
– Egyetlen poén volt a filmben, azt is kivágtuk. Kár érte. Sokan mondták, hogy a humor kiirtásával nagyon szűkké vált a zsáner, de ez egy ilyen film. Nálam alapvetés volt, hogy az időutazós, időkavarós filmeket így is, úgy is mindenki szereti. Aztán lehet, nem volt igazam.

– Azért bitang érzés lehet a nézettségi kényszer miatt megválni az évekig érlelődő ötletektől. Egyáltalán van bármi értelme a nézőszámok alapján megítélni, beskatulyázni filmeket a hazai filmpiaci viszonyok között?
– Inkább az a kérdés, hogy amerikai mintára van-e értelme az első hétvége nézettségi mutatói alapján levonni a következtetéseket. Nyilván lenne, ha a kinti nagy stúdiókhoz hasonlóan a gyártási költség felét vagy egészét marketingre költenék. Nálunk azonban elenyészők ezek az összegek.

– Mennyivel kellene bővítenie a filmalapnak a filmforgalmazás támogatására szánt büdzsét?
– Legalább az öt-hatszorosára. A Hurok 300 millió forintból készült el a filmalap támogatásával. Tudom, őrült nagy pénz, ráadásul nagyon magas összeg egy elsőfilmesnek, ezért nem is panaszkodom. De azon elgondolkodom, hogyan állna most a film nézettsége, ha marketingre kapott volna mondjuk még harmincmillió forintot a négymilliós, ráadásul visszatérítendő támogatás helyett. És vajon nem túl kockázatos-e elkölteni milliárdokat a Kincsemre, a Viszkisre meg a Budapest Noir-ra, ha a promótálásukba majd nem tolnak bele még vagy ötvenmilliót? És ez arányaiban még mindig nem olyan sok. Ráadásul amíg a filmalap nem áll ebbe bele, a marketing hiányából fakadó alacsony nézőszámok a magánpénzt sem csalogatják a filmhez.

– A Hurok az első mozifilmje, de nem az első kockázatos rendezése. A fekete múmia átka szintén szép kritikákat kapott, pedig ezzel a Rejtő-kisregényből készült tévéfilmmel megfilmesíthetetlennek tartott univerzumba merészkedett. Nem gondolja, hogy a Csontbrigád tervezett megfilmesítésével azért már erősen rázza a pofonfát?
– Ha egyszer a Csontbrigád is filmre kívánkozik… Persze nem egy vidám regény, olyan, mintha nem is a világ legviccesebb írójának életművéhez tartozna. Megfilmesíteni azért is kockázatos, mert szerintem csak milliárdos költségvetésben lehetne jól elkészíteni, miközben meglehet, hogy éppen a Rejtő-brand dolgozna ellene: egy Rejtő-film, ami nem vicces? Mit szólna ehhez a közönség? Pálfi György, az egyik legjobb magyar rendező, már egyszer nekiállt a filmnek, majd váratlanul ejtette, mondván, nem talált rajta fogást. Én azért egyszer nagy naivan még belevágnék, ráadásul van más Rejtőhöz kapcsolódó tervem is.

– Akadnak további filmtervek is a tarsolyában?
– Egy vagány női akció-dráma is formálódik már, leginkább Luc Besson Nikitájához hasonlítanám. A forgatókönyv még távolról sincs kész, de fejben már két komoly akciójelenetét is megkomponáltam. Régi álmom, hogy olyan ikonikus, retinába égő akciójeleneteket forgassak, mint amilyenek például az utóbbi Mission Impossible-filmeket is emlékezetessé tették.

– Miért tartja ilyen fontosnak az akciót?

– Mert mint említettem, én nem karaktervezérelt függetlenfilmes vagyok, hanem vizuális, szép kiállású mozikban gondolkodó közönségfilmes, akit szétvet a tettvágy. Nekem kell az akció.

– A néhány éve feléledt tévéfilmgyártás jobbnál jobb alkotásokkal rukkol elő – a „múmia” mellett elsősorban Szász Attila és Köbli Norbert feldolgozásaira, A berni követre meg a Félvilágra gondolok. De a tévéfilm reneszánsza vajon a mozifilmét is elhozhatja?
– Hogyne. A műfaj újjászületése ugyanis végre kitöltötte a tátongó űrt kisfilm és mozifilm között. A rendezőknek azért jó a tévéfilm, mert végre dolgozhatnak, kipróbálhatják és felépíthetik magukat. Szász Attila és Köbli Norbert jövőre már a megfelelő rutinnal és a sikereik okozta magabiztossággal vághat bele egy mozifilm elkészítésébe. És biztos szuper filmet fognak csinálni. Én is szerencsés vagyok, hiszen végigjárhattam a szamárlétrát: a Hurok előtt kisfilmeket, imázsfilmet, szappanoperát, heti sorozatot és tévéfilmeket is forgattam. Teljesen logikusan jöttek a műfajok egymás után, ezért a Huroknál minden nehézség ellenére sem éreztem azt, hogy agyonnyomna a rendezés súlya.

Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet

– Örömmel tapasztaltam, hogy újabban a magyar filmek, így a Hurok szereplőinek (Száraz Dénes, Anger Zsolt, Martinovics Dorina) játéka sem hordozza már azt a teatralitást, amit a színészek korábban rendre átmentettek a színpadról a vászonra. Létezik már olyan, hogy magyar filmszínész?
– Alakul a dolog. A tévéfilm, amiből jóval több készül, a színészeknek is jó, mert filmes rutint és ismertséget szerezhetnek. Mondják, hogy a nézők csak azt ismerik, aki benne van a tévében. Hát tessék, a tévéfilmekben meg egy tévéműsorban is megkapták például Kovács Patríciát, akire így jó eséllyel a moziban is sokkal többen lesznek kíváncsiak. Rendezőként pedig nekem az az érdekem, hogy válogathassak az ismert arcok között.

– Sokan látják úgy, a Saul fia sikere után most különösen fontos, hogy rendületlenül, egymás után készüljenek a jó magyar mozifilmek. De megérett-e az idő visszacsábítani a közönséget?
– Sajnos korábban az alkotók annyira elléptek a közönségtől, hogy egy ponton túl a nézők is hátat fordítottak. Ebből a válságos időszakból lassan kikecmergünk. Ma már talán nincs az, hogy azért nem nézem meg, mert magyar film. Igaz, az sincs, hogy megnézem, mert magyar. Szerintem jó irányba megy a magyar film, különösen azután, hogy néhány éve szinte még szitokszóként hangzott. A filmalap két tucat filmje közül szinte nincs is olyan, amelyik ciki. Mintha mindegyik film film akarna lenni. Ez részben a forgatókönyv-fejlesztés nyomásának köszönhető, meg annak, hogy egyáltalán nem a név, hanem maga a projekt szabja meg, ki kapjon pénzt a filmjére. Ez tényleg a minimum, mégis hatalmas lépés az eddigiekhez képest. A baj csak az, hogy továbbra sem tudja senki, mit is várunk a magyar filmtől. Nézőt, anyagi megtérülést vagy fesztiválsikereket?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »