Nem merünk kárpótlást kérni a szovjet megszállásért

2500 eurós (mintegy 775 ezer forintos) kárpótlást kaphat a német államtól néhány tízezer olyan személy, akiket a szovjetek 1944 vége után német származásuk vagy állampolgárságuk miatt kényszermunkára hurcoltak. A rendelet kapcsán két komoly kérdés is felmerül: az egyik, hogy miért csak pár tízezren kapnak pénzt a négymillió érintett és leszármazottaik közül, valamint hogy a józan logika ellenére miért Berlin állja a számlát Moszkva helyett. Németország ugyanis – hazánkhoz hasonlóan – nem lépett fel kárpótlási igénnyel az ország kifosztásáért, illetve a milliónyi áldozatért, akiket rabszolgamunkára vittek a Szovjetunióba.

A második világháború elvesztése az európai németség sorsát is megpecsételte: a háború kirobbantásáért a kollektív felelősség bélyegét sütötték rá minden egyes, szovjet megszállási övezetbe került németre, akiket tömegesen hurcoltak a Szovjetunióba, hogy munkájukkal járuljanak hozzá a lerombolt ország újjáépítéséhez, később pedig milliószámra üldözték-deportálták őket nyugatra. Az egyik első óriási népmozgást a hadifoglyok elhurcolása mellett a málenkij robot, a „kis munka” elterjedt gyakorlata okozta, ekkor sok civilt a szovjet katonák fogdostak össze azzal az ürüggyel, hogy csak pár napos helyreállítási munkákra viszik őket a környékre – a legtöbben azonban csak évek múltán térhettek haza csonttá soványodva Sztálin birodalmából, ha egyáltalán túlélték a megpróbáltatásokat.

Táborok ezreit töltötték meg

A mintegy 500-600 ezer hadifogoly mellett civilként mintegy 300 ezer embert vittek el ilyen módon az akkori – még az 1938–41 közötti revízióval bővített, körülbelül 14 és fél milliós lakosságú – magyar állam területéről – idézte fel az MNO-nak Bognár Zalán történész. Közülük mintegy 60-70 ezerre tehető a „németségük” miatt elvittek száma – az idézőjel nem véletlen, ehhez egy németes hangzású vezetéknév is elegendő volt.

Megtizedelték Bulgária, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia lakosságát is a szovjetek, aminek alapja nem csak a legendás hadifogoly-kiegészítés volt (például Budapest elhúzódó szovjet ostromát Malinovszkij marsall óriási védősereggel magyarázta, s hogy igazát bizonyítsa, mintegy százezer civilt fogdostatott össze, és hurcoltatott el a Szovjetunióba hadifogolyként) – mondta a történész.

Megtehették mindezt a szovjetek annak az 1944. december 16-án fogant határozatnak alapján is, amelyet az Államvédelmi Bizottság és annak elnöke, Sztálin hozott, és amely kimondta, hogy

a Vörös Hadsereg által felszabadított kelet-európai országok területéről a 17 és 45 év közötti német nemzetiségű férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti nőket is deportálni lehetett

főként a dél-ukrajnai iparvidék Guvpi-táboraiba (a köznyelvben ezekre a táborokra is ráragadt Gulag elnevezés eredetileg a politikai elítéltek munkatáboraira vonatkozott). Ha a kvótarendszer által megkövetelt embermennyiség nem állt elő, kibővítették a korhatárt, és ha ez sem volt elég, mindenféle skrupulus nélkül vitték a nem németeket is, válogatás nélkül – hogy hogy zajlott a „betakarításuk”, és hogyan élték meg a táborok borzalmait, arról például a Gulágkutatók VII. nemzetközi konferenciáján hangzottak el elképesztő történetek. Ami a túlélők visszaemlékezéseinek sokszor visszatérő eleme volt, hogy az évtizedekig kényszerű hallgatásra ítélt történetük igazi kibeszélése, és az érintettek valódi kárpótlása alig, vagy éppen sehogy sem történt meg.

Hiú remények

Ezen változtathat talán a német parlament döntése, amely a német elüldözöttek szövetségének (BdV) évtizedes lobbizása után végül jelképes kárpótlást ítélt meg az egykori elhurcoltaknak. Ennek értelmében az egykori kényszermunkások – a hadifogolyként regisztráltakon kívül – egyszeri, 2500 eurós juttatást igényelhetnek, ha civilként német állampolgárságuk vagy a német néphez való tartozásuk miatt a második világháború alatt vagy után kényszermunkára kötelezték őket. Európa-szerte mintegy négymillió emberről lehetne szó, köztük az említett magyarországi személyekről is, akiket, mint Bognár mondta, a már idézett sztálini határozat alapján vittek el (a hadifoglyokat – mint a német belügyminisztériumtól megtudtuk – külön törvény alapján 1954-ben és ’64-ben már kárpótolták).

A dologban két érdekes csavar van: egyrészt a jogosultak köre, amely, ahogy a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Heinek Ottó elmondta, igen szűkre szabott. Ugyanis csak a még élő áldozatokra, illetve azoknak a családjára vonatkozik, akik az elmúlt kilenc hónapon belül hunytak el. Azaz az érintettek többségének örökösei kimaradnak a kárpótlásból. Ha az 50 milliós keretösszeget elosztjuk a 2500 eurós tételekkel, abból is kiderül, hogy

világszerte mindössze húszezren kaphatnak kárpótlást a négymillió áldozatból.

Ez pedig Magyarországon legfeljebb 1-2 ezer embert érinthet az elhurcoltak és leszármazottaik közül. Azaz téves az az MTI-s, illetve az onnan a médiában futótűzként terjedő hír, miszerint itt magyarok tízezrei, és a világszerte élő németek milliói részesülnének a kompenzációban – hangsúlyozta Heinek, aki rendkívül károsnak nevezte a hiú reményeket ébresztő híresztelést, ami miatt folyamatosan csörög az önkormányzat telefonja. Amúgy a németek számos más kérdést sem tisztáztak, például hogy mi a helyzet azokkal a civilekkel, akiket sokszor hadifogoly-igazolvánnyal engedtek haza a munkatáborokból – sokszor még nőket is, esetükben azért könnyű volt bebizonyítani, hogy nem valódi hadifoglyokról volt szó – fűzte hozzá az elnök. Ahogy arra sincs egyelőre válasz, hogy mi számít a „nem rövid idejű” kényszermunkának, hiszen volt, akit néhány hónapra vittek el, és olyan is, akit nem vittek ki az ország területéről, hanem Magyarországon dolgoztattak. De a nemzetiségi önkormányzat mindent megtesz azért, hogy mihamarabb informálni és segíteni tudják a hazai érintetteket – biztosított róla Heinek.

A másik érdekes csavar az egész kárpótlás-dologban, hogy itt a Szovjetunió közvetlenül érintett az elhurcolásokban – szemben mondjuk a szovjetek által Kelet-Európára 1945 után fokozatosan ráerőltetett helyi kommunista vezetés osztályharcos vagy etnikai tisztogatásaival – a kárpótlást mégsem Moszkva fizeti az egykori áldozatoknak. Ahogy tette egyébként Németország: például a gettókba kényszerítettek kapcsán világszerte átalány-kárpótlást fizetett, és ezenfelül plusz kétezer eurót adott azoknak, akiket kényszermunkára is szorítottak az elzárt városrészekben.

A németek hallgatnak

Mindenesetre kíváncsiak voltunk, vajon történt-e egyáltalán kísérlet arra a rendszerváltás óta, hogy a szovjet megszállásban érintett államok Oroszországtól valamiféle kárpótlást követeljenek a sok millió kényszermunkás számára; ha igen, mi lett a dolog vége, ha nem, miért nem próbálták meg?

Elsősorban a kárpótlás kiosztását kilobbizó BdV-t, illetve az azt kiosztó Szövetségi Közigazgatási Hivatalt kérdeztük erről; előbbitől cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ, utóbbitól pedig csak annyit, hogy ilyen jellegű megkeresés nem történt Moszkva felé. A német külügyminisztérium ugyancsak nem válaszolt.

Fontosabb a jó viszony

A magyar Külügyi és Külgazdasági Minisztériumnak (KüKüM) is megküldtük hasonló tartalmú kérdéseinket, elvégre a magyar kényszermunkára hurcoltakat is csak a magyar központi költségvetésből kárpótolják a mindenki másra is vonatkozó 267/2000. (XII. 26.) kormányrendelet alapján. Eszerint az egy évnél több időre elhurcoltak, illetve a kényszermunka miatt tartós egészségkárosodást elszenvedők kaphatnak havi 22 500 forintos, vagy – a kényszermunka időtartamától függően – valamivel magasabb összegű juttatást.

A KüKüM részéről válaszoltak is. Egyrészt hosszan méltatták a Moszkva részéről tett gesztusokat – Borisz Jelcin orosz elnök, és később a moszkvai pátriárka bocsánatkérésért ’56-ért, az orosz katonák „nullszaldós” távozását, a műkincsek visszaadását – és hangsúlyozták, hogy a megbékélés és megbocsátás fontosságát. Másrészt megerősítették, hogy a szovjet megszállás magyar áldozatai valóban a központi költségvetésből kapják havi néhány tízezer forintos kárpótlásukat.

Hogy miért nem történt semmiféle követelés ennek kapcsán Moszkva felé, azt azzal magyarázták, hogy „Oroszországban rendkívül érzékeny téma a szovjet időszakban bekövetkezett politikai represszió és kommunista üldözés történelmi feldolgozása, az igazsággal való szembenézés politikai megvalósulása. Ezért a kérdésben a magyar külpolitika csak rendkívül körültekintően, a rendszeres párbeszéd fenntartása mellett és kis lépésekben tud előrelépni.”

Magyarországnak a Szovjetunióban 1941 és ’44 közötti folytatott megszálló tevékenységért egyébként az akkori áron óriási summának számító 200 millió amerikai dollárnak megfelelő összegben kellett jóvátételt fizetnie Moszkvának, igen kedvezőtlen feltételek mellett.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »