Nem látni

Úgy tűnt számomra, mintha az égből egy végtelen szeméthalomba hullottam volna, melyben az emberek hemzsegő férgeknek tetszettek. Ilyesféle volt tizennégy éves koromban az emberi társadalomról alkotott képem – s ilyen ma is.

Erős kezdés, nem vitatom, és mentségemül csupán azt hozhatom fel, hogy az idézet nem tőlem származik, hanem Léon Bloytól, a pokoljáró francia írótól. Egy róla szóló esszében találtam ezt a mondatot, talán valamelyik naplójából való. Hozzám mindig közel álltak azok a szerzők, akik magasról tettek a különféle elvárásokra és viselkedési normákra, és akiket cseppet sem érdekelt a politikai vagy bármiféle korrektség. Nem mintha nem lennének határvonalak, amelyeket büntetlenül nem lehet átlépni. A kérdés csak az, hol húzódnak ezek a határvonalak, létezik-e bármiféle közmegegyezés arra nézvést, mikor lépjük át őket. Egy társadalmat többek között az tesz társadalommá, hogy kollektív, a többség által elfogadott normákkal rendelkezik. Ezeket a normákat nem az iskolában tanítják, hanem, mondhatni, az anyatejjel szívják magukba az adott társadalom tagjai, beleszületnek egy normarendszerbe, amely nem azért alakult ki, hogy lépten-nyomon korlátozza őket, hanem hogy az életüknek értelmes kereteket adjon. Ne ijedjen meg senki, nem kívánok itt semmiről sem prédikálni, Isten őrizzen tőle. Arról van szó inkább, hogy az utóbbi időben észre kellett vennem magamban egyfajta nyugtalanságot vagy szorongást inkább, amelynek eleinte nem ismertem fel az okát. Aztán lassan rájöttem, mi állhat a hátterében. Egyszerűen az, hogy félek. Ez a félelem a legkevésbé sem magamra vonatkozó félelem. Nem magamat féltem, nem a fájdalomtól, a háborútól vagy a haláltól félek. Nincs konkrét tárgya ennek a félelemnek. Illetve dehogy nincs: maga a félelem az. A világban jelent meg valami, ami korábban is benne volt, de most mintha kibújt volna a fényre, mintha kilépett volna az árnyékból. Mintha valami kiszabadult volna valahonnan. Valami rossz. Üldözési mániás, depressziós szerencsétlen, hagyjuk ezt az apokaliptikus dumát, mondhatná bárki azonnal. Hagyjuk, persze, mondom, nem prédikáció vagy prófécia akar ez itt lenni, csak egy csendes észrevétel arra nézvést, hogy számomra úgy tűnik, valami letépte magát a láncáról, és most már senki és semmi nem állíthatja meg. Valami elszabadult, itt kóborol a kertek alatt, vagy ami még rosszabb, bennünk garázdálkodik. Mert valójában erről van szó, és ettől olyan félelmetes az egész, hogy nem odakint, a világban, tőlünk függetlenül létezik ez a névtelen, formátlan démon, hanem bennünk született meg, mi engedtük szabadon magunkban. Ha jobban belegondolok, mindig is tudtam a létezéséről. Éreztem a jelenlétét, miközben azt kellett látnom, hogy szinte mindenki úgy tesz, mintha nem is létezne. Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, amit mindnyájan tudunk. S ezt az össznépi színjátékot hívjuk aztán társadalomnak. Vagy hívjuk egyszerűen világnak. Ennek van vége, ennek van folyamatosan vége jó ideje már, csak a véget érés sebessége nő az idő múlásával. Egyre gyorsuló agónia, talán így a legpontosabb. Léon Bloy radikálisnak tűnő mondata nem beteges embergyűlöleten alapszik, sokkal inkább az együttérzés, a fájdalom hatja át. Indulata nem az egyes embernek szól, hanem annak a korrupt élettechnikának, amely megtévesztette és ma is megtéveszti az embert. A sokaságnak szól, amelyben elveszetten bolyong mindenki, aki nem kíván részt venni abban a gátlástalan és agresszív őrületben, ami társadalomnak hazudja magát. Ma az képviseli a normákat, a normalitást, aki a társadalmon kívül áll. Eddig jutottunk. A többieknek marad ez a különös nyugtalanság, ez a tárgy nélküli félelem a szívben, amit hiába próbálunk különféle rafinériákkal elfedni. Valaminek vége van, de nem látni a végét.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 27.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »