„Nem kell mindig dühöngeni”

„Nem kell mindig dühöngeni”

Lassan annyi szintipopcsapat lesz itthon, ahány dj Hollandiában. Chuck Palahniuk szavaival élve: terjeszkednek, mint a multik. Ezzel persze nincs semmi para, csak amikor lassan telítődik a piac, valami olyasmire vár az ember, ami túlmutat a megszokott szoba-garázs galaxison.

Ha pontokba kellene szednem, akkor ez a „plusz” lenne az első, amiért a Tape Delay hórihorgas pubertásnak tűnik a tornasorban. Ugyanis már első anyagával sikerült levedlenie azt a hangulatot, amelyet – ugyan nagyon bírok – kismillió zene közvetít. A háromszámos, Macao című bemutatkozó egy elég szépen összerakott anyag, gyerekbetegségek nélkül. Ez pedig mindenképpen elismerésre méltó. A dalokat a „sufnituning” ellenére ízlésesen összerántották, s nem érződik rajtuk semmi erőlködés, esetlenség.

Érdemes megjegyezni, mikor először megkerestek, hogy lenne egy ilyen cuccuk, egyből felkaptam a fejem, kikről is van szó. A csapat, vagy inkább a kis műhely ötletgazdája ugyanis a tavalyi év daláról szóló kiírásunkat a Shadow című szerzeményükkel megnyerő Deep Glaze pszi-rock banda basszusgitárosa. Szőke Zoltán a motorja a formációnak, a dalokat ő írja, a Hello Hurricane gitárosa, Zwickl Ábel pedig amolyan produceri minőségben felel a felvételekért, illetve az élő megjelenésben is segít. Ahogy Zoli meséli, a most elkészült három szám igazából három év termése, szépen megértek benne az ötletek, s nyáron összerakták őket Ábellel.

Szintén izgalmas a Tape Delayben az, hogy Zoli és Ábel mellett a zenekarrá terebélyesedő csapat többi tagja is más kommunából érkezik. A dobok mögé Zoli öccse, a szintén a Deep Glaze-t erősítő Szőke Bence ült be, szólógitáron a Signore Crustból Ménesi Móric érkezett, a szintis részleget pedig Háló Gergő erősíti a Meteóból.

Egyből felmerült hát a kérdés, hogy lehet egy sejhajjal két lovat megülni: főleg a pszi- meg egyéb rockból a szintipopba eltévelyedni.

„Annyira nem nehéz. A Tape Delayben azokat az ötleteimet valósítjuk meg, amelyek más koncepcióba nem férnek bele. Tudom, hogy ez más; úgy vagyunk vele, hogy nem kell mindig dühöngeni” – utalt a stílusbéli különbségekre Zoli. Ezt megfejelve Bence egy frappáns hasonlattal érzékeltette a szinkronzenélést, szerinte a jó szülő sem választ a gyerekei között, kit szeret jobban. Így vannak ezzel ők is, mindegyik „gyermeküket” ugyanúgy szeretik. Ezen jót derülve a többiek is serényen helyeseltek.

Az alkotási folyamat egyébként úgy zajlik, hogy a munka Zoli, illetve Ábel reszortja, ők azok, akik a dalok gerincét kialakítják, a többiek pedig ezt dekorálják ki.

Mielőtt azonban még azt is kiveséznénk, miért is kellene minden kezdőnek példát vennie a Tape Delayről, jöjjön a csapat új száma, a Shimmer, amely elsőként nálunk hallható. Miközben tehát mindenki lassan andalog a fülbemászó dallamokra, lehet szépen hajtani egyet.

Nagyon nagy pacsi jár a srácoknak a kommunikációért, illetve azért, ahogy ezt az egész dolgot fel- és bevezették. Hozzá kell persze tenni, hogy ebben elévülhetetlen érdemei vannak a csapat kommunikátorának, a Hello Hurricane mögött is tevékenykedő Bodnár Andreának. S hogy mik ezek, okulás gyanánt érdemes kibontani.

Nagyjából a bemutatkozó előtt másfél hónappal kerestek meg. Nem utána! Előtte! Ez az első, nem megjelenés után kopogtatunk, hanem nagyjából belőve egy idősávot előtte. Ezt a zenekarok kilencvenöt százaléka már nem képes meglépni. És értem, hogy sokan nem tudnak előre tervezni másfél hónappal, de könyörgök, mivel nem a Stonesról vagy a Tankcsapdáról van szó, ha csak feltölt valaki egy dalt, klipet, kis- vagy nagylemezt, a haverokon meg apun és anyun kívül a kutya sem fog odatévedni. S mivel a kezdők iránti érdeklődés korántsem akkora, mint amennyire szeretném, egy szépen felvezetett premiercikk minimum dupla hallgatásszámot eredményez.

A Tape Delay kapcsán ugyancsak nagy pozitívum, hogy a meglévő anyagot elosztva szépen körbeturnézták azokat a bugyrokat, ahol a kezdő, feltörekvő formációkkal egyáltalán foglalkoznak. Így a kislemez első klippel megfejelt dala, a Vagabond a Recorderen premierezett, majd nekifutottak a Keret blog tehetségkutatójának, a Kikeltetőnek, ahol bejutottak a december 2-ai döntőbe, az új állomás pedig egy jó kis Titánok-premier.

Van tehát koncepció, készül rá terv, mit, hogyan és hol. Ezt tisztességesen leegyeztették, felvezetik a dolgokat, a mondanivalót, hogy egy-egy cikk ne éktelenkedjen árván, céltalanul, bénán a nagy büdös semmiben. Az üzenetnek célirányosnak kell lennie, mert anélkül semmi értelme egy interjúnak, se semminek. S hogy miért, mert lassan két év alatt nekünk is már vagy ötszázan írtak, az a bizonyos padlás tehát tele, így bármennyire is akarunk mindenkiről írni valamit, azt csak és kizárólag célirányosan, valamihez kötve lehet. Az olvasók pedig lemezkritika ide, ajánló oda, sajna az újdonságokért kattintanak maximum, bármennyire is fáj a szívünk az előbbi két dologért.

Szóval hellóka, ébresztő kedveskéim: valahogy így kell csinálni. Sok-sok piros pont a Tape Delaynek ezért!

  Fotó: Bodnár Zsófi  

Visszatérve a zenekar idővonalához, mivel tényleg sistergősen új dologról van szó, a legfontosabb az lesz, miként alakulnak az élő fellépések. „Nagyjából jövő tavaszra összeáll egy minimum negyvenöt perces, egész estés program, amelyre szépen lehet tovább építeni, merthogy nem állunk meg, már új dalokon törjük a fejünket” – mondta Zoli.

Ezt csak támogatni lehet, a koncepció ugyanis erős, van benne fantázia, és fesztiválközegben is jól működhet. Szóval, kedves fesztprogramfelelősök, lehet szépen vinni a fiúkat. Addig meg legközelebb élőben december 2-án a Toldiban érdemes elcsípni őket. Ott találkozunk!

 


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »