Tegnap olyan történt velem, ami eddig még sosem. Nem ment ki a fejemből a meccs, nem volt más dolgom, otthon voltam, tévé előtt ültem – és nem néztem meg. Odakapcsoltam, végig néztem a Himnusz alatt a nemzeti mezben feszítő csávókat – és azt éreztem, hogy nekem ezekhez az arcokhoz semmi közöm. Nem érdekel, hogy nyernek, vagy veszítenek, nem érdekel, hogy kijutunk-e az Eb-re, vagy sem. Mert ez már nem az én harcom. Sokan, nagyon sokat tettek azért, hogy így érezzem.
Hogy a magyar foci „beteg”, „válságban van”, „szart sem ér”, az közhely legalább harminc éve. Én már ezen a pocsék futballon nőttem fel, soha mást a mieinktől nem is láttam. És mégis szerettem, mégis hittem benne, hogy egyszer majd, hogy talán majd most. „Az nem lehet, hogy annyi szív…”. És tegnap, ott a tévé előtt, a nulladik percben hirtelen meghallottam az öreg, megkeseredett, fájdalmasan bölcs Márait: „Maradj nyugodt. Lehet.” És elkapcsoltam.
Nem azért, mert úúúúgy túúúdtam, hogy kikapunk. Nem tudtam. Nem érdekelt. Mert veszteni mindig fáj, de lehet azt szépen, egyenes derékkal is. Mint Kálmán herceg Muhinál, Tomori Pál Mohácsnál, a székely honvédek a Nyerges-tetőn, vagy a pesti srácok a Corvin-közben. Csupa-csupa véres, rettenetes vereség – és mégis büszkék vagyunk rájuk. Mert tudjuk, hogy, akik akkor a korabeli magyar mezt viselték, becsülettel küzdöttek, hittek, abban, amiért harcoltak, és elbukva is hősökké lettek. De tegnap az Üllői úton nem hősök futottak ki a pályára. Még csak nem is tisztességes közkatonák, azokat is lehetne becsülni. Ezek Ady rémálmai, „cigány népek langy sihederjei”. Ezekkel még nyerni is megalázó lett volna. De persze nem nyertünk most sem.
Nekünk fáj, nekik pedig minden jel szerint édesmindegy. A szurkoló úgyis csak zavaró tényező a stadionban. A stadionok szabadtéri börtönökké válnak, ahová csak rabosítással lehet bejutni, és kifelé is csak annak lehet szabad útja, aki odabenn jó magaviseletet tanúsít. Kokaint lassan könnyebb szerezni, mint jegyet, amihez szurkolói kártya kell, és a helyszínen jó eséllyel nem is kapható már. Akinek ehhez nincs gyomra, vagy idege, az kinn maradhat. Igazából úgysincs szükség szurkolókra. A meccseket jóformán már csak azért rendezik meg, Hogy Csányi mester ismét kiszabhassa a soron következő kétmillát.
És a legszomorúbb az egészben, hogy a közös szurkolás örömén kívül az égvilágon nem vesztünk semmit. Mert, ami a pályán folyik, az komédiának hátborzongató, tragédiának komolytalan. Igazi hamisítatlan posztmodern kísérleti színház ez, ahol a néző nem érti, amit lát, de igazából le is van szarva. A lényeg, hogy a színész és a rendező jól érezze magát, és hó végén landoljon a gázsi a bankszámlán. (Egy különbség azért van: a posztmodern színészek elég ritkán járnak Lamborghinivel. )
A magyar foci nem attól döglött, hogy pocsék. Hanem, attól, hogy bennünk hal meg. Az egész hazai futball-univerzum évek óta azon dolgozik, hogy meggyőzzön minket: semmi közünk ehhez az egészhez. Én most hittem el. És ettől én érzem magam szarul. Pedig lehet, hogy nem nekem kellene…
Balogh Gábor
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
