Nárcisz és pszicho

Orbán Viktor cuki srác, és milyen finom humora van! Aki azt mondja, hogy a kutyás tényfeltárások után nem jó poén nárcisszal köszönteni a nemzetközi nőket március 8-án, az savanyú alak. Persze sose tudhatni, valószínű, hogy a miniszterelnök fb-falán felbukkant képhez és szöveghez neki személy szerint annyi köze van, mint Bud Spencernek a Bud Spencer Officialon közzétett köszöntőhöz, melyben az idős művész minden magyarnak gratulált a Saul fia oszkárjához. De nincs ezzel baj, szeressék csak őket a nők és a magyarok, a like-vadászat legitim tevékenység, és hülyeség lenne elvárni, hogy egy kormányfő vagy egy nyugdíjas legenda – a vértelen verekedések milliószorosan megkoronázott királya – saját kezűleg pátyolgassa rajongóit.

Más dolguk is van, ki sem látszanak a teendők kazlai alól.

Az öreget hagyjuk is – őt amúgy is csak azért hoztam szóba, hogy az alkalmat megragadva tiszteleghessek fantasztikus és soha el nem halványuló életműve előtt –, beszéljünk jobb híján Orbán Viktorról. Akinek hétfőn például egész Európát kellett megmentenie az török áfiumtól. Megtette, akkora vétót emelt, hálistennek, hogy csak úgy füstölt. Köszönjük.

Így kedd este fölösleges volna már belebonyolódnunk abba, hogy vétó volt-e a vétó – akár elvben, akár gyakorlatilag –, és hogy egyedül intett-e megálljt az elpofátlanodott törököknek a miniszterelnökünk. Ennél érdekesebb immár, hogy egy olyan európai uniós csúcson vagyunk túl, amelyet mindenki megnyert. Az EU vezető politikusai is, Orbán Viktor is, a törökök is. A vonatkozó kommentárokból legalábbis így tűnik. Angela Merkel és barátai azt mondják, megvan a megoldás, igaz, a részleteken még dolgozni kell, fideszék azt mondják, az EU végre beismerte, hogy a magyar módszerek a megfelelő módszerek, a törökök azt mondják, amit el akartak érni, azt el is érték.

Amikor mindenki ennyire boldog, nekem a néhány évtizeddel ezelőtti – jó sokáig tartott, biztos vannak, akik még emlékeznek rá – iraki–iráni háború szokott eszembe jutni mindmáig. Az akkori hadi jelentések alapján mind a két harcoló fél akkorákat nyomult előre – visszavonulásra nem kényszerült egyik sem –, hogy az évek során többször is megkerülhették a Földet. Hogy így volt-e, ki tudja, azokban a furcsa korokban még nem látszott minden a televízióban, internet meg nem is volt.

A migránsok ezzel szemben nagyon jól látszanak napjainkban, és bár nem áll szándékukban megkerülni a Földet, beérnék azzal a néhány ezer kilométerrel, ami a távolság a szír–török határ és München között, könnyen lehet, hogy hamarosan tényleg le kell mondaniuk a vándorlásról. Ha Merkeléknek, Orbánéknak és a törököknek is igazuk van, nincs mese.

Különös fejlemény lenne, az biztos. Eddig ugyanis minden megoldás, amit az EU-ban kitalálni próbáltak, ál- vagy félmegoldásnak látszott. Egyebek közt azért, mert a megoldók rendre le voltak maradva egy brosúrával a történelemhez képest, arról nem is beszélve, hogy olyan szakadék nincs, amit két lépésben át lehetne ugrani. Ezt úgy értem – hadd ne beszéljek rébuszokban –, hogy egy kritikus világjelenségre nemigen adhat érvényes választ a világ kisebbik része. Márpedig a migráció nem Törökország és az Európai Unió belügye. Amíg nem száll be a matematikázásba minimum az Egyesült Államok, Oroszország és Szaúd-Arábia – meg a hozzá hasonló huncut kis népségek –, addig felmerülhetnek kételyek a kiötlött képlet képességeivel kapcsolatban.

Úgyhogy ne igyunk előre a kutya – pardon: a medve – bőrére, de ne is temessük őt.

A minap hosszan beszélgettünk egy barátommal a különböző válságokról, amelyeknek szemtanúi vagyunk mostanság, és szóba került közben a Nyugat alkonya is. Azzal, hogy volt már ennél sokkal rosszabb. A múlt század húszas-harmincas éveiben mondjuk feltétlenül. Igaz, az akkori krízisen túljutni viszonylag komoly vérveszteségek árán sikerült csupán, ez tény – a nem fél-, hanem egész megoldásról 2. világháború néven olvashatnak itt-ott –, de végül is abban maradtunk, hogy egyelőre hagyjuk a csudába a pszichodrámázást. Majd csak kiforogja magát valami.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »