Naplemente

Kis takonypóc volt, a lányok utálkozva fordultak el tőle, de őt jobban érdekelték az egerek és a pókok, mint a lányok. Vérző fejjel, kék-zöld foltokkal ment haza az iskolából, bátyjai, akikkel fenyegetőzni szokott, nem foglalkoztak az öcskös sérelmeivel, ugyan már, Lacus, nem látod, hogy nem érek rá.

Szüleik halála után ő vitte tovább a gazdaságot, amely túlságosan nagynak bizonyult az erejéhez. Asszony nélkül nem ment, asszony pedig nem volt. Egyszer udvarolt komolyabban egy lánynak, a szülei nézték ki neki, szép is volt, rendes is volt, és amikor már mindenki elkönyvelte, hogy a fiatalok összeházasodnak, Erzsi lelépett egy férfival. Lacust viselte meg a dolog legkevésbé, talán még örült is egy kicsit, hogy nem kell koloncot vennie a nyakába.

Szép lassacskán eladogatta a földet és a szőlőt, csak a porta maradt, az ürességtől kongó ház meg az istálló. Végül az öreg lóval, Pejkóval fuvarosságra adta a fejét, mindig akadt valami munka, megélt belőle, igaz, elég igénytelen is volt, a szomszédoktól kapott bakancsban, munkaruhában volt hétköznap, ünnepnap. Az ünnepnap annyiban különbözött a hétköznapoktól, hogy olyankor beült a kocsmába, könyökölt a pocsétás asztalon, míg a szeme be nem homályosodott, akkor Berci, a kocsmáros két ott lábatlankodó suhancra bízta, akik hazavitték, lefektették a csűrben a szalmára. Miután föleszmélt kábulatából, a kútnál megivott egy fél vödör vizet abból a horpadozott, ócska rocskából, amelyből a Pejkó is szokott.

A fuvarok után mindenütt megkínálták egy-egy pohár itallal, hozta Rozi is a gyűszűnyi pohárkát meg a szilvóriumos üveget. Ez aztán a fájintos pályinka, törölte meg a száját keze fejével Lacus. Szép lány volt Rozi iskoláskorában, persze most is szemrevaló teremtés, csak egy kicsit teltebb, asszonyosabb. Nem ment férjhez, miért, ki tudja. Rozi, te kurva jól nézel ki, mondta önkéntelenül a férfi. Rozi arcán pirosság futott végig, talán a váratlan bóktól, talán a durvára sikeredett szavaktól. Csókolja mán a nap a Bükköt, mingyárt beesteledik, mondta még a férfi elgondolkodva. Rozit meglepte a költői mondat, mosolyogva nézett rá. A lemenő nap fénye átvilágította a férfi céklavörös, elálló füleit. Szívesen maradt volna, de volt még egy sürgős fuvarja.

Rozi követte tekintetével az udvarról kigördülő fogatot, a bakon ülő férfi görnyedt hátát, sapka alól kitüremkedő mákos haját, majd sietős mozdulatokkal megkezdte belapátolni a szenet a pincébe.

Lacus végül eladósodott, eladta a lovát és a szekerét.

Segédmunkásnak állt a vasgyárban, bármilyen nehéz, piszkos munkát elvégzett ellenkezés nélkül, a többiek ki is használták, vele mondatták meg például a művezetőnek, hogy kapja be.

Hirtelen esett le a lábáról, puffadt volt a teste, szája szederjes, színtelenné fakult szeméből könny szivárgott. Orvos nem látta, napokig feküdt anélkül, hogy valaki rányitotta volna az ajtót. Meglepődött hát, amikor Rozi bekopogtatott hozzá, az áporodott levegőjű szobába egy üveg pálinkával a köténye alatt. Amint megpillantotta a pálinkát, lárvaszerű arca hirtelen megelevenedett.

Rozi hosszas keresgélés után talált két maszatos poharat a kredencben, rálehelt, köténye sarkával eltörölgette, majd töltött az üvegből. A férfi mohón felhajtotta, ő maga épp csak a nyelvét érintette bele, előhúzott egy széket, és leült közel az ágyhoz, szemben az ablakkal. A lemenő nap fénye megcsillant az asszonykezet rég nem látott, légypiszkos ablaküvegen. Csókolja mán a nap a Bükköt, mingyárt beesteledik, mondta a nő. Hangját az ablaküveg közé rekedt légy zúgása csaknem elnyomta. Lacus bambán bámult rá, nem tudta mire vélni a Rozi szájából kicsúszott mondatot.

A nő töltött neki még egy kupicával, aztán megigazította feje alatt a párnát, elsimította rajta a takarót. Ujjával megfésülte a férfi csapzott üstökét, elköszönt, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, amely előtt odakint egy szürke macska nyávogott keservesen.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »