Művelt parasztpolgár a hadak útján – Hermann Antal kálváriája az I. világháborúban

Művelt parasztpolgár a hadak útján – Hermann Antal kálváriája az I. világháborúban

A kereken száz esztendővel ezelőtti nagy világégés egykori résztvevőinek visszaemlékezéseiből szerencsére viszonylag sok épségben megmaradt az utókor számára, elsősorban a korszakkal foglalkozó történészek örömére. Ezeknek a dokumentumoknak rendkívül eltérő a színvonala, attól függően, mennyire volt iskolázott a hajdani szerző, milyen ügyességgel forgatta a tollat, s nem utolsósorban, mennyire pontosan őrizte meg emlékezetében a korabeli élményeket. 

A kereken száz esztendővel ezelőtti nagy világégés egykori résztvevőinek visszaemlékezéseiből szerencsére viszonylag sok épségben megmaradt az utókor számára, elsősorban a korszakkal foglalkozó történészek örömére. Ezeknek a dokumentumoknak rendkívül eltérő a színvonala, attól függően, mennyire volt iskolázott a hajdani szerző, milyen ügyességgel forgatta a tollat, s nem utolsósorban, mennyire pontosan őrizte meg emlékezetében a korabeli élményeket.

Az a visszaemlékezés, amelyet most az olvasó figyelmébe ajánlunk, elsősorban sajátos stílusával hat. Szerzője Hermann Antal, bácskai születésű művelt parasztpolgár. Keveset tudunk róla, csak annyit, amennyi a megmaradt családi okiratokból kiderül. 1878. november 17-én született a Bács megyei Pacséron, Hermán Antal földműves és Marton Rozália gyermekeként. Az első világháború kitörésekor – életkora miatt – a népfelkelőkhöz vonult be és a 2. hadsereg kötelékében a szerb hadszíntérre került.

Visszaemlékezéseit háborús élményeiről csak jóval később, a hatvanas években fejezte be. A történet főszereplője Pénzes (aki maga a szerző), aki a mozgósításkor szakaszvezető, de a háborút már törzsőrmesterként fejezi be. Hadifogságba eséséig mindvégig ugyanabban az alegységben: a szabadkai 6. népfelkelő gyalogezred II. zászlóaljának 7. századában szolgált. Húsz hosszú hónap eltelte után sikerült hazaszöknie, de rövid időn belül ismét visszakerült a frontra, és a világháború végét a pécsi 19. honvéd gyalogezrednél érte meg.

 

Részlet az emlékiratból:

„Már mikor közel ért, a templom körül hullámzott a tömeg: a szolgálatban nem lévő 5-600 fő legénység. Odaférkőzött a templomkerítéshez, és fellépett a vaskerítés tégla alapjaira. A templom fala és a kerítés között mintegy 10 méter térköz volt. A templom mellett már ott álltak az elítéltek ingben, gatyában, fehér kendővel bekötözött szemmel, egymáshoz három lépésnyire. Szembe velük öt lépésnyire 3-3 katona, kettő elöl, egy hátul, lábhoz tett fegyverrel. A hadbíró a kivégző osztag parancsnokával pár szót váltott, majd a kezében levő vékony fekete pálcikát kettétörte és az elítéltek lába elé dobta. A tiszt kardot húzott, vigyázzt vezényelt, majd vállra, majd készre, néhány gondolatnyira, cél-tűz. A 27 Manlicher egyszerre eldördült, abban a pillanatban mind a kilenc elítélt előrebukott, és ömlött a vér, alig vonaglott egyik-másik. Megdöbbentő látványosság volt.

Már ekkor oszlott is a tömeg, s az utcában arrafelé hömpölygött, amerre a Pénzes őrmester szakasza szállásolt. De nem ment odáig: az utca középtáján egy vén eperfa állott a gyalogjáró szélén, két katona egy hosszú létrát cipelt, s azt az eperfa egy kiálló ágának támasztotta. A tömeg élén közeledett egy jajgató ember szuronyos katonák között hátrakötött kézzel, jobbra egy kétségbeesetten jajveszékelő asszony egy 8 év és egy 10 év körüli gyerekkel kézen fogva. Az eperfához érve a katonák a létra elé állították az elítéltet. A tömegből kivált egy nagyfejű, rücskös képű katona, az elítélthez lépve bekötötte a szemét, azzal derékon hóna alá kapta és mókus ügyességgel felvitte az ágig. Ott hurkot tett a nyakára, leugrott a létráról, s azt gyorsan elvette. Ezzel az elítélt a levegőben lógva maradt nyakán az istránggal, szabadon levő lábaival rugdalódzott, kalimpált. Csakhamar nyúlni kezdett, a nyelvét csúnyán kiöltötte. Ez volt a kisbíró. A jajgató asszony a felesége, két fiával: azokat a katonák eltávolították, el még a faluból is.

A tömeg eloszlott, a Pénzesék házigazdája többé nem jött haza. Azon az estén a szakasz az elképzelhető legnagyobb csendben hallgatott, de reggel mindegyik arról panaszkodott, hogy egy cseppet sem tudott aludni. De az esetről egy szó sem esett. Reggeliért mentek a konyhára, délben ebédért, de az akasztott ember felé sem néztek, nem volt szívük hozzá. Nem volt az a káröröm, ami talán más népnél jellegzetesség. A magyar népfelkelő honvéd vitéz, bátor, kötelességtudó, de nem kegyetlen. Az a nagylelkűség, mellyel a honfoglaló ősök megtűrték a meghódolt, legyőzött népeket közöttük vagy mellettük, az az emberies érzés, amit az ősöktől örökölt, ma is lobog az ereiben, dobog a szívében. Azt mint ősi just, mint ősi hagyatékot hűségesen őrzi még most is ezer év után. Hiába van a háborús helyzet újabb meg újabb meglepetése, az eke szarvától, a kasza nyelétől elparancsolt népfelkelő megmarad örök magyarnak. Honnan volt az a mélységes hallgatás? Bizonyára részvétből, ki nem mondott részvétből, amit még az ellenséggel szemben is lelke mélyén érez.”


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »