Műbalhé a medencében

Immár nemzetközi méretűvé dagadt az az álbotrány, amit vasárnap sikerült kirobbantani Magyarországon: úgy tűnik, a budapesti elvtársak riadóztatták a német kapcsolatokat a szent ügy érdekében, mert immár több lap is foglalkozott az üggyel. Aki nem tudná, miről van szó, annak röviden a lényeg: az M4 magyar sportcsatorna a százméteres pillangóúszás első előfutamát közvetítette, és nem mondta ki a menekült szír úszólány, Juszra Mardini nevét (ő egyébként megnyerte ezt az előfutamot, de ez is csak a 41. helyre volt elég). Futamában egyébként kizárólag szabadkártyás úszók vettek részt (vagyis olyanok, akik nem kiharcolták a részvétel jogát a medencében nyújtott korábbi teljesítményükkel, hanem valamilyen sporton kívüli indokból indulási jogot kaptak), és ennek megfelelő volt az eredmény is. A szír lány ideje (1:09:21) itthon még a 11 éves lányok között sem volna elég az országos bajnokság dobogójára.

A vélelmezett riporteri menekültellenesség miatt azóta tombol az internet, és született több tucat harcos jegyzet a baloldali–liberális oldalakon. Facebook-csoport alakult ifj. Knézy Jenő sportriporternek a közmédiából való azonnali eltávolítására, hosszú posztban akadt ki a Magyar Helsinki Bizottság, és láttam olyan videót a neten, amelyben a szerző arról beszél: az egész olimpia legnagyszerűbb sportteljesítményét mellőzte tudatosan a magyar kommentátor.

A Nol.hu a következő címmel írt jegyzetet: Beletörölte a lábát a köztévé az olimpia eszméjébe.

Nem tisztem megvédeni a közmédiát (a félóránként arcunkba tolt, társadalmi célú hirdetésnek álcázott kormányzati kampányról megvan a véleményem), ifjabb Knézyt sem kedvelem különösebben, de nem szeretem, ha valakit ok nélkül meghurcolnak. Ráadásul a szuperérzékeny migránsvédők egy szót sem szólnak akkor, ha egy, a történelem fintora miatt más ország színeiben indulni kényszerülő magyar sportolót lerománoznak vagy -szlovákoznak a riporterek, esetleg idegen írásmód szerint mondják a nevét.

Az ominózus esetet egyébként épp láttam, és nekem nem tűnt fel, hogy valamit elhallgatna a riporter. Knézy elkezdte felolvasni a résztvevőket (nem volt a helyzet magaslatán, Grenadát Grönlandnak mondta, és nem találta el az úszók pályabeosztását sem), aztán – kihagyva a szír lányt – elkezdett a száz pillangó magyar indulójáról, a később medencébe ugró Szilágyi Liliánáról beszélni. Ő is tudta, hogy ennek az előfutamnak a sportértéke nem túl magas, nem az az öt úszó fogja megdönteni a világcsúcsot. Jogos azt mondani, hogy a riporter hibázott, de nemzetközi botrányt csinálni ebből egyszerű hisztériakeltés – ráadásul a nyitóünnepség közvetítésekor a menekültek olimpiai csapatáról pont olyan hosszan esett szó az M4-en is, mint például a több száz fővel bevonuló német küldöttségről.

A botrány hatására megszólalt a riporter is, elmondva, nem kapott a szerkesztőktől utasítást arra, hogy nem mondhatja ki a menekült nevét. Szerinte egyfelől olyan futamról beszélünk, amelyben semmi sem dőlt el a verseny szempontjából, másfelől technikai problémákkal küszködtek, és nem látta az adás képét (ez egyébként megmagyarázza a pályabeosztás miatti tévedéseket is). Nézőként egyébként nem várom el, hogy a riporter a riói olimpia mind a 11 488 részt vevő sportolójának élettörténetével tisztában legyen, és azt el is mondja nekem, mert elsősorban a sportteljesítmények miatt kapcsolom be a készüléket. Lehet emiatt érzéketlenséggel vádolni engem, de nem szeretem az árukapcsolást – ha adrenalinra, küzdelemre vágyom, akkor ne szívfacsaró történeteket toljanak le a torkomon.

A fenti esetről eszembe jut egy másik hasonló műbalhé. 2011-ben nagy tiltakozást váltott ki, hogy a Kossuth tér felújításának részeként elmozdítják korábbi helyéről a József Attila-szobrot. Nemzetközi cirkusz, versmaraton, Facebook-csoport, minden volt, ami ilyenkor dukál. Hiába próbáltak meg mindent a tér felújítói a józan ész nevében – meglepő módon még a Népszava is arról írt, hogy a házelnök kabinetfőnöke „udvarias levélben” arra invitálta a szobor készítőjének özvegyét, hogy fáradjon be a Parlamentbe, beszélgessenek a tervekről, s nézze meg az alkotás javasolt helyszínét, az mégsem oda ment, hanem a közjegyzőhöz és a sajtóhoz.

Egyébként a József Attila-szobor – amely évtizedekig egy bokorban volt, a Dunát sem látva – most sokkal jobb helyen van. Emberek ezrei fotózkodnak vele, odaülnek mellé, és nézik, hogy úszik el a dinnyehéj.

Itt tartunk. Mindkét oldalról folyik az óbégatás a társadalom végsőkig való megosztottságáról és a szellemi kútmérgezésről, még sincs annyi józanság egyik oldalon sem, hogy kihagyjon egy kínálkozó lehetőséget. Akkor sem, ha éppen bolhából kell elefántot csinálni. Mi pedig itt ülünk, nyakig a sárban, és csak kapkodjuk a fejünket az újabb adagok elől. A balhécsinálók eközben csendben elsunnyognak, és valahogy senkinek sem jut eszébe kimondani azt a szót: bocsánat, nem volt igazam.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »