Mit tanulhatunk Belgiumtól?

Mit tanulhatunk Belgiumtól?

A válasz egyszerű: semmit. A baj csak az, hogy szeretett uniónk központja éppen ott leledzik, azaz nem lehet egészen figyelmen kívül hagyni az ottani tapasztalatokat. Eleve az a tény, hogy az Európai Szén- és Acélközösség, majd a Közös Piac és később az EU központja oda került, figyelemre méltó. Bár az ok nagyon egyszerű: valószínűleg földrajzilag onnan lehetett a legjobban ellenőrizni, hogy Németország ne gyártson több acélt a kelleténél. Belgium az ötvenes években tele volt amerikai cégekkel, amelyek a német újjáépítést figyelték vagy részt vettek benne. De az ország ma egy társadalmi csődtömeg, ami ilyen szinten világszerte a párját ritkítja.

A Welt am Sonntag húsvéti kiadásában ki is fakadt egy belga (flamand) író-történész, David Van Reybrouck, aki Ébredj föl végre, Belgium címmel elképesztő tényeket közöl hazája állapotáról. Kevés európai országban ekkora a szakadék a migrációs hátterű és a hazai tanulók között, a bevándorló fiatalok elhelyezkedése sehol sem ennyire nehéz, és egyetlen európai országból sem ment arányaiban annyi fiatal Szíriába az Iszlám Állam oldalán harcolni, mint éppen Belgiumból. A migrációs hátterű fiatalok közel egyharmada végzettség nélkül hagyja ott az iskolát, kétharmaduk 17 éves kora előtt legalább egyszer osztályt ismétel.

A társadalmi különbségek megtekinthetők az EU fővárosában, Brüsszelben, Belgium nyomornegyedei ugyanis ott találhatók. Az átlagos munkanélküliség ezekben a negyedekben 30 százalék, a fiatalok munkanélkülisége 40–60 százalék. Rik Coolsaet belga kutató szerint a Szíriában harcoló belgiumi fiatalok nem „radikalizálódott muszlimok”, hanem „iszlamizált radikálisok”, és többet tudnak az autólopásról, mint a Koránról. Az országban mindennapos valóság a szegregáció, párhuzamos társadalmak léteznek és tényszerűen apartheid uralkodik.

Hogyan juthatott idáig Belgium? A válasz itt is egyszerű: születésétől fogva hiányzik a társadalmi egység. És itt kellene a magyar olvasónak fölfigyelnie, mert lehet, hogy mégis vannak fontos tanulságok.

Belgium úgy jött létre 1830-ban, hogy egy szokatlanul széles társadalmi együttműködés a társadalom legalsó rétegeitől a legfelsőkig összetartva elsöpörte a holland hegemóniát. Aztán egy csapásra vége is lett a nagy egyetértésnek. Európa akkor legjobban iparosodott államában már 1850 körül véres konfliktusok törtek ki a munkások és a gyártulajdonosok között, majd a liberálisok és a katolikusok és nem utolsósorban a vallonok és a flamandok között.

A mai belga állam nem más, mint az ezeknek a konfliktusoknak az eredményeképpen létrejött labilis egyezség, amely minden áldott nap a saját egyensúlyáért küzd. A munkások és kapitalisták közti szakadékot az általános választójog és a fejlődő szociális törvényhozás igyekszik áthidalni. A liberálisok és katolikusok ellentéte esetében 1958-ban megszületett egy iskolapaktum, ami azt eredményezte, hogy mindkét irányzat megkapta a saját iskoláit. A flamand–vallon vitában a hatvanas években nyelvhatárokat húztak az országon belül, majd egyre több önrendelkezési jogot biztosítottak az így előállt részállamoknak.

De aki azt gondolná, hogy a folyamatos törvénykezéssel megszűntek az ellentétek, az téved. Hogy Belgium ilyen rosszul kezeli a migrációs problémát, annak pontosan az az oka, hogy a régi konfliktusokkal van elfoglalva, és egy új társadalmi szakadék – úgy látszik – már meghaladja az erejét.

A munkavállalók rendszeresen sztrájkolnak, többet, mint más országokban, miközben a munkanélküli migráns a tétlen nézőközönség szerepét játssza a jobb nyugdíjért felvonulók mellett az utca szélén ácsorogva, mert a jobb (biztos, nyugdíjas) állásokból neki amúgy sem jut. A katolikusok és liberálisok közti rést sikerült ugyan betömni, de a kettős iskolarendszer biztosan felelős azért, hogy a migránsok gyermekei nem jutnak előre benne.

A flamand–vallon ellentét megoldására az országot behálózzák a strukturális reformok kétes eredményeként létrehozott kisebb egységek: hat régiónak hat parlamentje van, hat kormánya, 47 minisztere. A főváros 19 önálló településből áll, hat különálló rendőregységgel, egy városi parlamenttel és további két kis parlamenttel – egy a vallonoknak, egy a flamandoknak –, és a kettő együtt alkot még egy közös tanácsot.

Így nem megy. Mert nem mehet.

Amikor Belgiumnak 2010-től másfél évig nem volt kormánya, mert a flamand és a vallon illetékesek képtelenek voltak megegyezni, akkor talán jobban mentek a dolgok – állítják egyesek. De ez nem igaz, mert az elsők, akik ebben a vitában kiestek a bugyorból, éppen a migránsok voltak, mert joggal érezhették, hogy ők sehova sem tartoznak. Van Reybrouck arra figyelmeztet, hogy a belgáknak sürgősen föl kellene ébredniük, és kimászva a régi lövészárkokból, a mostani, 1960 óta folyamatosan növekvő problémákkal kellene foglalkozniuk. Hogy ez sikerül-e, az egy másik lapra tartozik.

Nekünk, magyaroknak nem kellene belemásznunk a lövészárkokba. Ha viszont már benne vagyunk – aminek számos jele van –, akkor nem érdemes új problémákat a nyakunkba vennünk. Ilyen szempontból a bevándorlás (meg)fékezése mindenképpen helyes döntés.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »