Mit tanít a holokausztról Kertész?

Hetvenegy évvel ezelőtt Buchenwaldban érte meg a tábor felszámolását, túlélte tehát, annak ellenére, hogy a tábor halottként könyvelte el és elhunytként szerepeltette a nyilvántartásában.

Ma helyezik végső nyugalomra Kertész Imre Nobel-díjas írót. A szertartás délután három órakor kezdődik Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Az író özvegye, Kertész Magda felkérésére Spiró György és Esterházy Péter mond beszédet a temetésen, amelyen ott lesz Norbert Lammert, a német parlament elnöke is. A család arra kéri a résztvevőket, hogy egyetlen szál virággal fejezzék ki gyászukat.

„A Holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni; sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket; sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának, a korábbiaknál nagyobb szabású pogromnak, a zsidó állam létrejötte előfeltételének. A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.”

Ne érjük be tehát annyival, hogy a Holokausztban nem volt semmi racionális, nem lehet tehát megmagyarázni és ebből következően nem is lehet megérteni. Hitler egy pszichopata őrült volt, zsidóirtó programja pedig merő agyrém, aminek nem volt gyakorlati haszna, sőt – érvelnek sokan -, a háborús erőfeszítések ellenében hatott. Hogy Hitler ennek ellenére ragaszkodott hozzá, annak egyetlen magyarázata, hogy őrült volt. Ezzel az egyre gyakrabban hangoztatott, sőt széles körben elfogadottnak tekinthető felfogással szemben állítja Kertész, hogy „minél inkább hangsúlyozzuk a holokauszt irracionális mivoltát, annál messzebbre taszítjuk magunktól a jelenséget, annál kevésbé fogjuk fel, sőt akarjuk megérteni, hiszen kimondatott róla: érthetetlen.” Pedig, folytatja, annak, aki „túlélte, értenie kellett a túléléshez, tehát értenie kellett ahhoz, ami túlélt.” „Vagyis – érvel – nem a történelem érthetetlen, nem az felfoghatatlan, ami történt, hanem önmagunkat nem értjük,” jobban mondva, „nem vagyunk hajlandóak megérteni”. Márpedig – folytatja -, nekünk az a dolgunk, azzal tartozunk magunknak, az áldozatoknak, nemzetünknek, hogy megértsük önmagunkat, vagyis megértsük az emberi természetet, hogyesélyt kaphassunk arra, hogy a megértés révén „megrendüljünk és tapasztalattá lényegítsük át mindazt, ami megtörtént.” Az így szerzett tapasztalatot azután a „jövő érdekében tudássá kell formálnunk”, mert, és Kertész ezt is tudja, „az embert egyedül a tudás emelheti a történelem fölé. A tudás az egyetlen jó”, amit megszerezve a gonosz fölé kerekedhetünk.

Az elmúlt hetven esztendő visszaigazolja Kertészt abban is, hogy a nácizmusnak Auschwitz, vagyis a zsidó nép megsemmisítése volt az esszenciája. „Auschwitz volt a lényege és a célja, sőt végül is Auschwitz lett az egyetlen maradandó alkotása, amelyben önmagát felismerte, és amelyben mások is ráismernek.”

A „módszeres napi munkává fajult emberirtás” nélkül, amit ma Auschwitz fogalmába sűrítünk bele, Hitler és Harmadik Birodalma már rég a múlandóság martalékává vált volna, beleszürkült volna a történelem nyomasztóan gyakori emberellenes akarnokainak meddő kísérletei közé. Paradox módon a holokauszt tette halhatatlanná Hitlert és mitikussá az általa kitalált és működtetett rendszert. Mert a zsidók, a fogyatékkal élők, a kiirtásra szántak intézményes legyilkolásával a náci rendszer példátlan módon az ebben aktívan illetve passzívan résztvevők leplezetlen lealjasítása árán a civilizált ember értékrendjének totális, mindenki szeme láttára történő megsemmisítésére tett kísérletet.

A nácik civilizációnkívüliségükkel, dekonstruktivitásukkal, illetve a kultúra negligálásával jelentették be igényüket az egyetemességre, mert mással nem voltak képesek kitörni partikularitásukból. Vagyis, szűri le a tanulságot Kertész: Hitler valóságos célja a világ Auschwitzzá változtatása volt. „A lényeg tehát nem az– állítja -, ami a zsidókkal esett meg, hanem, ami az európai értékekkel történt. A holokauszt érték, értékké vált – érvel Kertész –, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”

Nem véletlen tehát, hogy Kertész Imre annak idején a Nobel-díj átvételekor stockholmi beszédét azzal fejezte be, hogy: „úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva, így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” 

Ez az emléknap tehát, ahogy 2002 óta minden évben a jövőről szól, a jövőnket építi.  

Elhangzott a Terror Háza Múzeum Holokauszt áldozatainak emléknapján tartott megemlékezésén, április 17-én.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »