Ez napjaink egyik legérdekesebb kérdése a belpolitikában. Felvethető másképpen is: hogyan lesz így új Fidesz a Jobbikból? Bár adná magát az egyszavas válasz – sehogy! –, ennyire forrón azért nem eszik a kását, úgyhogy egy darabig még elleszünk a témával. Addig, míg egyértelművé nem válik, hogy a Vona Gábor-i dilemmáknak nincs hibátlan és felemelő megoldásuk, és vagy az elnök, vagy a párt – tokkal-vonóval, szőröstül-bőröstül – bele nem bukik a soron következő kihívásokba.
Igaz, van még egy különleges sansz – erre majd e szöveg végén térek vissza.
Addig is nem árt, ha sorra veszünk bizonyos érdekességeket. Például: a politika iránt érdeklődők többsége aligha tudta, hogy a Jobbik-elnök kénye-kedve szerint akolbólíthat ki pozícióikból számára nem kedves vezetőtársakat. A történet ennyire nem egyszerű, a tagság lázadása még visszafordíthatja a folyamatokat, mégis érdekes ez a kvázi teljhatalom. Itt még Orbán Viktor sem tart, holott pártjában az ő elsőségének megkérdőjelezhetetlensége komolyabb tekintélyen-teljesítményen alapul. Más kérdés, hogy amikor az elnök-miniszterelnöknek kedve támad alelnököket cserélni-cseréltetni a Fideszben – mert Németh Szilárdokra és Kubatov Gáborokra van szüksége épp –, abból sem a jelölés folyamatában, sem a tisztújításkor nem lesz ügy a sajtóban. Semmi hőbörgés, semmi üzengetés. Hiába, Vona Gábornak van még mit tanulnia az idősebb-tapasztaltabb pályatársaktól.
A másik furcsaság, hogy mindenki arról beszél: az elnök a néppártosodás jegyében kiszorítja a radikálisokat. Azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy Novák Előd, Szávay István és Apáti István – ők kerülnek ki az elnökségből, ha lázongásuk terméketlennek bizonyul – a harciasabban fogalmazó jobbikosok közé tartoztak az elmúlt években, és nemcsak a szájukra nem tettek lakatot, olyan akcióik is voltak, amelyek nem fértek össze ezzel a híres elcukisodással. Ez rendben is lenne, de mennyivel édesdedebb-bájosabb náluk Z. Kárpát Dániel, hogy az Országgyűlés alelnökeként is tündöklő Sneider Tamásról vagy a hatvannégy vármegyés Toroczkai Lászlóról már ne is beszéljünk? Ők lennének az európai értelemben vett, polgárosodó, centrista jobbikos szimbólumszerű mintapéldányai?
Szabad kételkednem ebben?
A helyzet az, hogy bármit tervez és tesz is most és az elkövetkező időszakban a Jobbik elnöke, önmagát és közvetlen környezetét sem képes egyik pillanatról a másikra leváltani. Tudok pontosabban is fogalmazni: e párt élmezőnyében kizárólag radikálisok találhatók, és nem látszik, honnan és hogyan nyúlhatnának másokhoz, másmilyenekhez. De tényleg, egy Novák–Toroczkai-csere milyen értelemben jelent minőségi változást? Nagy a gyanú: a sztori voltaképpen arról szól, hogy kivel, kikkel tudhat jobban, gördülékenyebben együtt dolgozni az elnök. Semmi többről.
Az elfideszesedést mint politikai programot persze ennek ellenére megpróbálhatjuk komolyan venni. A Jobbik elnöke hiheti, hogy nemigen van más lehetőség. A nemzeti radikalizmusban nincs több. Akit meg lehetett vele szólítani, azt elérték, az utánpótlás elfogyott.
A migráció hozzátehetett volna még néhány százalékot a párt támogatottságához, csakhogy a ravaszdi Fidesz ellopta a show-t.
A fejlemény ugyanakkor szemléletesen ábrázolja a jobbikos néppártosodás korlátosságát is. A jobboldalon nincs hely. Nincs téma, amelyben a Jobbik érdemben mást állíthatna, mint a Fidesz. A közvéleményt kifejezetten foglalkoztató kérdésekben radikálisabb nem tud lenni, mert a Fidesz épp eléggé radikális, balról előzni meg azért lehetetlen, mert ennek mind a személyi, mind a szellemi-intellektuális, mind a tradicionális-érzelmi feltételei hiányoznak. Egy üzenet marad: olyanok vagyunk, mint a Fidesz, de nem lopunk. Ez sem kevés – ám elegendőnek sem tűnik önmagában.
A fegyver ráadásul kétélű. A Jobbikból azért lett valami, mert volt/van világnézete és ideológiája. A magyar baloldalnak régóta nincs ilyenje – a szociáldemokrácia és a liberalizmus paródiája, amit képviselnek –, a Fidesz pedig előbb a szabadelvűségével szakított, majd a konzervativizmusa is elkenődött. Hatalompártok mindannyian, az eszmék, a gondolatok, a víziók helyett az érdekek számítanak. Anélkül, hogy a Jobbik világnézetét és ideológiáját minősítenénk, az biztos: ez tizenöt-húsz százalékra volt elegendő. Igen ám, csakhogy ez a tizenöt-húsz százaléknyi támogató tényleg elkötelezett volt. Ők hittek abban, amit hallottak. Amikor Vona Gábor mindezt zárójelbe teszi – vagy szakít vele –, akkor híveinek hitével játszik. Ezenközben ráadásul a kiábrándult Fidesz-rajongók átállásában – sok okból – sem igazán bízhat. A választócsere nem játék, és nem is megy gyorsan.
A 22-es csapdája ez. Tipikusan az. Ha marad a Jobbik, ami volt, nem nőhet. Ha változik, és nagyot, sokat veszíthet. Mindazonáltal az utóbbi esetben simán koalícióképessé szelídülhet. Nos, az is egy legitim célkitűzés.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 25.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
