Mire kötelez a bírói eskü?

Mire kötelez a bírói eskü?

A nyári ítélkezési szünet utáni első büntető jogszolgáltatási – szándékosan használom ezt a kifejezést – „termék” a Budaházy György és társai ügyében hozott fővárosi törvényszéki ítélet volt. Némi iróniával azt is mondhatnánk: végre valami, ami nem a lovagkeresztekről, a különféle rendű és rangú kitüntetettek akcióiról, nyilatkozatairól szól, hetekre tematizálva a közbeszédet.

A vádlottakra kiszabott összesen 125 év szabadságvesztés azonban nem tréfa. Az ítélet szerint Budaházy György terrorcselekményt követett el. Magyar ember, Magyarországon, hazai körülmények között. Te jó ég! Hová jutottunk, hová jutott a magyar büntető jogszolgáltatás, ha ezeket a cselekményeket ekként minősíti egy bíró?! Talán ő maga sem gondolt arra a döntés meghozatalakor, hogy ez a „bírói bizonyosság” ekkora felháborodást vált ki nemcsak az érintettek körében, hanem az egész társadalomban.

Felmerül a kérdés, hogy a döntést kritikával illető jogászok esetében etikus-e, a hivatásrenddel összeegyeztethető-e a tárgyalótermen kívüli tiltakozás, utcai demonstráción való részvétel, vagy csak a tárgyalóterem falain belül, a bírósági jogorvoslati rendszer keretei között vívhatja meg harcát a jogi képviselő, a bűnügyi védő. Az ítélethirdetést követően ugyanis tüntetés volt a Markó utcában a Legfőbb Ügyészség előtt, ahol igen kemény és határozott felszólalások hangzottak el. Nem véletlen a vádhatóság épülete előtti közterület mint helyszín, ugyanis az ügyész a Budaházyra kiszabott 13 év fegyházat is kevesellte, és súlyosbításért fellebbezett. Az indulatok a tárgyalóteremben ekkor szabadultak el. Ott, a helyszínen sokan párhuzamot vontak a gyurcsányi rendőrség által 2006-ban elkövetett erőszakos cselekmények és azok büntetlensége, illetve a mostani ügy között. A párhuzam megalapozott, ugyanis 2006 októberében a forradalom emlékezetét meggyalázva a hatalom és a bíróság is elégtelenre vizsgázott, s akkora pofont kapott a jogállam, hogy annak hullámai ma is felkorbácsolják az indulatokat.

Külön ki kell emelni, hogy az elsőfokú bíróság futószalagon vágta előzetesbe – legtöbb esetben kizárólag rendőri jelentések mint „bizonyítékok” alapján – az ártatlan ünneplőket, akikre az utcákon szinte vadásztak a magukból kivetkőzött, esküjüket elfeledő egyenruhások. Másodfokon aztán az összevert, súlyos sérüléseket szenvedett emberek döntő többsége szabadlábra került, sokukat azonban hivatalos személy elleni erőszak miatt ítéltek el később. Sem a politikai megbízó Gyurcsány Ferenc, sem a rendőri vezetők nem lettek soha felelősségre vonva ezért a gyalázatért. Budaházy és társai ellenben terroristák.

Felmerül a kérdés, hogy az utóbbi verdiktet meghozó bíró döntése mindenben megfelelt-e az esküjében megfogalmazott, általa elfogadott és vallott, aláírásával szentesített követelményeknek. Ez azért rendkívül fontos, mert a bírói eskü szövegében olyan alapvető, elsősorban erkölcsi követelmények szerepelnek, amelyeket törvény határoz meg, és amelyek betartása ennélfogva kötelező. Olyan zsinórmérték ez, amit felül- nem, csak alulmúlni lehet az ítélkezés gyakorlata során. Miről is van szó?

A bírák jogállásáról szóló törvény – visszautalva a közjogi tisztségviselők esküjéről és fogadalmáról szóló törvényre – olyan további követelményeket fogalmaz meg, amelyeket jó, ha ismerünk. Íme: „Fogadom, hogy a rám bízott ügyeket tisztességes eljárásban, részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően bírálom el. Hivatásom gyakorlása során az igazságosság és a méltányosság vezérel.” Hát igen, világos törvényi követelmények. A mérce nagyon magas: aki ennek nem tud, vagy – horribile dictu – nem akar megfelelni, nem való erre a pályára.

Elmondhatjuk-e ezek után, hogy minden bíró tisztességesen jár el minden esetben, elfogulatlan, lelkiismeretes, igazságos és méltányos? Mivel az ítélkezés is emberi, mégpedig nagyon magas szintű szakmai tevékenység, szinte kizárt, hogy művelői minden esetben minden követelménynek meg tudjanak felelni. A baj azzal van, ha egy bíró esküjét súlyos gondatlanságból, felkészületlenségből vagy külső ráhatás esetén az annak való megfelelés következtében szegi meg.

Nem ismerem részleteiben a Budaházy-ügy anyagát, de eleve a védők feladata annak elérése, hogy a fellebbezési eljárás során a másodfokú bíróság érvényre juttassa a fenti törvényi követelményeket, és hogy az ügyben igazságos, méltányos, a jogállamiságnak megfelelő jogerős döntés szülessen. Addig is a tiltakozás, a szabad véleménynyilvánítás minden törvényes formája jogszerű és megengedett, még a szakmabeliek részéről is, talán az ügyben védői megbízást ellátók kivételével. Nekik a tárgyalóteremben kell megvívniuk nem könnyű, de szép, hivatásukhoz méltó harcukat.

A büntetőeljárást illetően alapkövetelmény, hogy a vád ne ítélkezzen, a bíróság ne vádoljon, az ítélet pedig mindenben feleljen meg az anyagi és eljárásjogi követelményeknek. A magyar büntető jogszolgáltatásnak ezen a téren még sok adósságot kell törlesztenie, ugyanis túl sokszor adta a nevét ahhoz, hogy a mindenkori hatalom – amelytől egzisztenciálisan is függ – elvárásainak megfeleljen. Így elsősorban a bírák tehetnek a legtöbbet azért, hogy meg tudjanak felelni a magas elvárásoknak. Segítsük őket abban – ki-ki a maga területén –, hogy a közbizalom helyreálljon és megerősödjön, hogy a büntető ítélkezés ne lehessen a mindenkori politikai hatalom kiszolgálója.

A szerző ügyvéd

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »