„Mintha Isten nézett volna le ránk”

„Mintha Isten nézett volna le ránk”

Itthon csak legyintettek rá, amikor saját stúdióról álmodozott, ő azonban nem hagyta annyiban, meg sem állt Amerikáig, ahol végre elérte, amire vágyott – idézte fel történetét Csupó Gábor, a Simpson család és a Fecsegő tipegők világhírű alkotója. A rajzoló az animációk után átnyergelt az élő szereplős produkciókra, harmadik filmje, egyben az első, amelyet itthon forgatott, Pappa Pia címmel augusztus 15-én kerül a mozikba. Csupó Gábor elmesélte, miért hagyta el az országot a hetvenes években, miként lett a vágyott kis szobából egy 750 fős cége, milyen volt az első találkozása a legendás zenésszel, Frank Zappával, s elárulta azt is, visszatér-e még a rajzfilmekhez.

– Néhány éve egy interjúban azt mondta, a következő terve, hogy művészfilmet készít. A Pappa Pia zenés vígjátékként elég messze van ettől.
– Mindig vonzottak az újdonságok, egész életemben olyan feladatokat kerestem, amelyeket még nem oldottam meg korábban. Az animációk után belevágtam az élő szereplős filmkészítésbe. Amikor a Híd Terabithia földjére, majd a Holdhercegnő elkészült, ezerszámra kaptam az újabb és újabb forgatókönyveket, de mindegyik gyerekeknek szóló fantasy volt, én pedig valami egészen mást akartam csinálni. Persze nem pont egy musicalre vágytam, de amikor Kálomista Gábor és Andy Vajna megkeresett a forgatókönyvvel, arra gondoltam, miért ne. Először azon járt az agyam, hogyan mondjak nemet, mert a zenét imádom ugyan, az „éneklő” zenés filmeket azonban már kevésbé. Én a sztori szerelmese vagyok, és sosem értettem, hogy a történet közepén miért kezdenek el énekelni ahelyett, hogy természetesen folytatódna a dialógus. Aztán elolvastam a forgatókönyvet, és a legnagyobb meglepetésemre megfogott. Halálra röhögtem magam a jó szövegeken, színes karaktereken és a fordulatos sztorin, ezért úgy döntöttem, elvállalom. Egyetlen kérésem az volt, hogy ne egy giccsesen nosztalgikus filmet csináljunk, hanem frissítsük fel úgy a zenéket, hogy elkapjuk vele a fiatalokat is. Úgy érzem, ez sikerült. Rakonczai Viktor átdolgozásai mellett olyan mai zenekarok is megszólalnak a filmben, mint a Brains, az Intim Torna Illegál, a Kelemen Kabátban vagy az Irie Maffia.

– Hiába a mozifilmek, Csupó Gáborról mindenkinek az animáció jut eszébe. Honnan a vonzalom a rajzfilmek iránt?
– Amióta az eszemet tudom, a ceruza mindig ott volt a kezemben. Először zeneiskolába jártam ugyan, de hamar átírattak a rajz szakra. Itthon az iskolákban annak idején semmit sem tanítottak az animációról, de én már akkor is hatalmas rajzfilmőrült voltam. Ezért is kerülhettem be a Pannónia Filmstúdióhoz, csak ránéztek a portfóliómra, és egyből felvettek. Ott a legjobbaktól leshettem el a szakma fortélyait, a betanulás után aztán a Mézga Géza sorozatban lettem fázisrajzoló. Ez sajnos nem tartott sokáig, apám ugyanis kapcsolatai révén elintézte, hogy vigyenek be katonának. Hosszú hajam volt, hiába kérte, nem voltam hajlandó levágatni, gondolta, így végre eléri a célját. Két évre elvittek Bajára a harckocsizókhoz. Ez nagy kiesés volt, hiszen akikkel együtt kezdtem a Pannóniában, már mind feljebb léptek a ranglétrán, mire leszereltem, nekem meg nem volt kedvem mindent elölről kezdeni. Ekkor határoztam el, hogy lelépek. Amúgy is mindig a saját dolgaimat akartam csinálni, nem bérmunkát. Az volt az álmom, hogy megalapítom a saját stúdiómat, ahol négy-öt haverommal egész nap dögös zenéket hallgatunk, és közben röhögünk az őrült rajzfilmkaraktereken. Persze itthon csak legyintettek rám, mindenki erről álmodik, mondták, amire azt feleltem, hogy rendben, de én meg is csinálom. Egy kis szobára vágytam 4-5 rajzoló baráttal, végül három épületben 750-en dolgoztak nekem.

http://mno.hu/

– Ehhez azonban először meg kellett szökni.
– Öten vágtunk neki, két zenész, Mándoki László és Szűcs László, valamint három rajzoló, Varga Tamara, Fellner István és én. Előbb Jugoszláviába mentünk, ott ért utol minket egy Stockholmban élő barátunk távirata, hogy a három animátort biztos állás várja Svédországban, csak el kell jutnunk oda. Ez adta az utolsó lökést. Papírunk persze nem volt, de mivel Jugoszláviában nem őrizték olyan szigorúan a határt, egy országúti alagúton keresztül átsétáltunk Ausztriába. Onnan Németországba mentünk, hogy átszökjünk a dán határon Svédország felé. Az esti vonattal a határ előtti utolsó állomásig utaztunk, ott leszálltunk, mintha csak kirándulók lennénk, majd egyszerűen átsétáltunk a zöldhatáron. Egészen Dániáig remekül működött a dolog. Hajnali háromkor baktattunk az országúton, amikor felbukkant egy járőrkocsi. Öt hosszú hajú menekült, hatalmas hátizsákokkal, persze egyből azt gondolták, hogy kábítószercsempészek vagyunk. Kutyákat hoztak, kipakoltatták a csomagunkat, de nem találtak semmit. A biztonság kedvéért mégis visszadobtak a németekhez, pedig meg kellett volna adniuk a politikai menedékjogot. Németországban egy menekülttáborban vártuk meg, amíg elkészülnek a papírjaink. A svéd stúdió azonban annyira rá volt szorulva a rajzolókra, hogy amikor megtudták, mi történt, postán küldtek nekünk munkát. Egy hét alatt több pénzt kerestem a menekülttáborban, mint a Pannóniában három hónap alatt. Akkor éreztem először, hogy minden nehézség ellenére mégis megérte lelépni. Végül hat hónap után engedtek tovább. Mándoki Laciék Németországban maradtak, mi hárman elmentünk Svédországba.

– Tárt karokkal fogadták?
– Az egész országban három animátor ha akadt, a stúdiónak pedig be kellett fejeznie egy egész estés rajzfilmet, szóval könnyen boldogultunk. Annyira nem volt szakember, hogy amikor már jól tudtam svédül, én oktattam az iskolában a rajzolókat.

– Négy év után mégis továbbállt.
– Mert egy nyári partin találkoztam későbbi feleségemmel, Arlene Klasky grafikusművésszel, aki Amerikából ugrott át Svédországba. Egymásba szerettünk, és átcsábított a tengerentúlra. Ott is egyből kaptam állást, fázisrajzolóként dolgoztam a Hanna-Barberánál. A közvetlen főnököm Bill Kyle, a 101 kiskutya egyik fő animátora lett. Döbbenetes élmény volt, hiszen gyerekként éppen a 101 kiskutyát látva döntöttem el, hogy rajzfilmeket akarok csinálni. Mi ennek az esélye? Bill aztán hamar ráébresztett, hogy a rajzfilmkészítés a Hanna-Barbera Stúdióban egészen másról szól, mint például a Walt Disneynél. Ha egy mozdulatsorhoz csináltam 15 rajzot, a kétharmadát kiszedte, mondván, itt ipari mennyiségben, futószalagon készülnek a művek, nincs idő a művészi kivitelezésre.

– Ezért döntött úgy, hogy a saját maga ura lesz?
– Nyár elején minden nagy, a tévés szezonra gyártó stúdió szélnek eresztette a dolgozóit, hogy aztán szeptemberben újra felvegye őket, de három hónapra így is állás nélkül maradtam. És hogy teljes legyen az örömünk, Arlene is felmondott a cégénél, úgyhogy ott álltunk ketten pénz nélkül. Ekkor jött újra az ötlet, hogy ha a kényszer szülte is, itt az alkalom, hogy megcsináljuk a saját cégünket. Ez lett a Klasky Csupo Inc. A lakás egyik szobáját berendeztük stúdiónak, elkészítettük a portfóliónkat, és imádkoztunk a megrendelésért, hogy legalább a lakbért fizetni tudjuk. Ehhez képest a következő hét végén ott álltunk hat megrendeléssel a zsebünkben. Arlene a komolyabb, művészi grafikai vonalat képviselte, én meg a bolondabb rajzfilmeket, és ennek vegyítéséből létrejött valami varázslatos dolog, ami egyből megfogta a producereket. Ekkor megrendelésünk már volt, de kapacitásunk semmi, elkezdtünk hát embereket felvenni. Mindenkinek munkát ajánlottunk. Aki meg tudta fogni a ceruzát, jöhetett. Egy nap becsengetett egy srác azzal, hogy talált egy macskát az utcában, nem a miénk-e. Nem a miénk, mondtam, de nem kell neked egy jó állás? Kellett, úgyhogy ott helyben felvettem marketingesnek. Tizenöt évig dolgozott nálunk.

– Egyik legnagyobb sikerük a mai napig futó kultikus sorozat, a Simpson család. Hogy sikerült megszerezni ezt a munkát?
– Még mindig kis stúdiónak számítottunk, de már ismerték a nevünket, így minket is megkerestek a Simpson család tervével, amit akkor még csak egy kétperces rajzfilmbetétnek terveztek a Tracy Ullman Show című műsorban. A 20th Century Foxnál eredetileg fekete-fehér figurákban gondolkodtak, én meg az egyik tárgyaláson viccből odaszóltam a producernek, James Brooksnak, hogy mi ingyen ki is színezzük őket. Megkaptuk a munkát. Legyártottunk huszonhat kétperces részt, amelyeknek váratlanul nagy sikere lett. Ezrével érkeztek a levelek, hogy csak a rajzfilm miatt nézik a műsort, így a stúdiónál elhatározták, hogy félórás epizódokat gyártatnak a Simpsonékból.

– A karakterek, a színek, a sztori mind elég radikálisnak tűnhetett a nyolcvanas években. Önök találtak ki mindent a sorozathoz?
– A figurák ötlete a sorozat atyjától, Matt Groeningtől származik, aki voltaképpen a saját családját rajzolta meg, a többit aztán már mi tettük hozzá. Az őrült színekről, amelyek egy régi pannóniás kollégám, Georgie Peluce agyából pattantak ki, először hallani sem akartak a stúdiónál. James Brooks kis híján a torkomnak ugrott, amikor bemutattam neki a terveket. Mit képzelünk, hogy sárga alakokat rajzolunk kék hajjal? Azzal érveltem, hogy a Simpson család épp ezzel fog kitűnni a sok átlagosan kinéző rajzfilm közül. Végül rábólintott, mondván, ez úgyis csak egy kétperces időkitöltő, senkit sem érdekel. Megcsináltuk a színes verziót, James pedig elment forgatni New Yorkba, és mire visszajött, ott várták a rajongói levelek, amelyekben még több Simpsont követeltek a nézők.

– Három év után mégis kiszálltak a produkcióból. Mi történt?
– A stúdió producerei összevesztek a mi producerünkkel, és követelték, hogy rúgjam ki, különben elveszik tőlünk a show-t. Nem rúgok ki egy ártatlan embert, feleltem, hiszen neki volt igaza, nekem meg a becsületem többet ér, mint a Simpson család, így aztán el is vették tőlünk. És ekkor mintha Isten nézett volna le ránk: ott álltunk a nagy sorozat nélkül egy csomó emberrel, erre másnap megszólalt a telefon, a Viacomtól hívtak, hogy azonnal rendelnének tőlünk több sorozatot a Nickelodeon gyerekcsatornájuk számára. Három nap múlva aláírtuk a több tíz millió dolláros szerződéseket.

http://mno.hu/

– Sok kelet-európai, köztük több magyar is dolgozott a stúdióban. Fontos szempont volt, hogy munkát adjon honfitársainak?
– Egy idő után mi is kiírhattuk volna az ajtóra, hogy „nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”. Amikor híre ment, hogy magyar vagyok, mindenki munkát akart tőlem, de nagyon sok ügyes rajzoló is jött, legalább 40-50 magyar dolgozott nálunk. Mindig nagyon szerencsésen választottunk, rengeteg tehetséges ember került a céghez, olyanok, akik újdonságot hoztak. Sosem szerettem az átlagos dolgokat, az a legkönnyebb: ellopni valaki más ötletét vagy stílusát. A valódi művész folyamatosan új utakat keres. Ezért is dolgoztunk sok európai, főként kelet-európai alkotóval. Ehhez a munkához elengedhetetlen, hogy megtaláld a megfelelő alkotótársakat. Olyanokat, akik esetleg még nálad is jobban meg tudják valósítani, amit elképzeltél. Nem szabad irigykedni. Egy csomó nálam sokkal tehetségesebb rajzoló dolgozott a cégnél, de ez egy pillanatig sem zavart. Meg kell találni a tehetségeket, és szabad utat kell nekik adni. Ha gátolod őket, abból semmi jó nem sülhet ki.

– Huszonöt év után véget ért a stúdió nagy korszaka, ön pedig átnyergelt az élő szereplős filmekre. Nem tartott tőle, hogy az animáció után a hús-vér színészekkel nehezen boldogul majd?
– Aki rajzokkal el tud mondani egy sztorit, az élő szereplőkkel is ugyanúgy el tudja mesélni. Az animációinkban csak a jó sztori számított, hiszen lehetnek bármilyen viccesek a karakterek, ha a történet nem áll össze, a kutya sem nézi végig. Vagyis a rajztól az élő szereplőkig nem olyan nagy a lépés, ahogy azt sokan gondolják.

– Visszatér még valaha a rajzok világába?

– Augusztus végén indulok vissza Los Angelesbe, ahol már készítik elő a következő produkciót, folytatjuk a Fecsegő tipegőket. Persze a mai korhoz igazítva, a főszereplő Tommy Pickles sem féltéglatelefont használ majd, hanem valószínűleg egy iPhone-t.

– Az animáció és a mozifilmek mellett annak idején a zeneiparba is belekóstolt.
– Imádom a zenét, és mindig titkos vágyam volt, hogy alapítok egy underground elektronikus zenékkel foglalkozó kiadót. Amikor már nagyon jól ment a stúdiónak, úgy gondoltam, megengedhetem magamnak, hogy végre meg is csináljam. Közel száz előadóval írtunk alá szerződést, köztük több magyarral, például az Anima Sound Systemmel is. Az alternatív zenékkel nem kerestük magunkat halálra, de a nagy zenei magazinoktól nagyon jó kritikákat kaptunk mindig. Már ezért megérte.

– Híresen nagy rajongója a legendás zeneszerzőnek, Frank Zappának, akivel közeli barátságba is került.
– A cégnél mindenki tudta, hogy hatalmas Zappa-rajongó vagyok, az irodám falát is egy óriási posztere díszítette. Egyik nap csöng a telefon, a titkárnőm bejelenti, hogy Frank Zappa keres. Jó vicc, mondtam, biztos az egyik animátor próbál meg átverni, aztán beleszólt a telefonba: szia Gábor, Frank vagyok. Azt a hangot nem lehet utánozni, alig kaptam levegőt. Gratulált a munkáimhoz, majd kérdezte, nincs-e kedvem találkozni vele. Öt perc múlva ott állt az irodám ajtajában. Ránézett a poszterre, „de marha gyorsan kiraktad” – mondta nevetve. Így kezdődött a barátságunk.

– Rengeteg anekdota, legenda idézi meg Zappa alakját. Ön milyennek ismerte meg?
– Nem találkoztam még nála keményebben dolgozó emberrel. Szinte nem is aludt, minden nap hajnali négyig komponált, és irtózatosan precíz volt. Soha nem késett sehonnan, aztán egyik este Arlene-nal átmentünk hozzájuk, Frank nem volt otthon, és jó ideig nem is bukkant fel. Nem értettük, mi történhetett. Amikor végül hazaért, kiderült, hogy orvosnál volt, prosztatarákot diagnosztizáltak nála, és az orvos szerint legfeljebb öt éve maradt. Mi sírva fakadtunk, ő azonban még csak meg sem ijedt, mintha semmi sem történt volna. A következő években még keményebben dolgozott, mint addig, rendszerezte a kiadatlan anyagait, elrendezett mindent, és ahogy az orvosok megjósolták, szinte pontosan öt évvel a diagnózis után elment. Engem kért fel, hogy rajzoljam meg az utolsó, még életében megjelent albuma borítóját.

– A Pappa Pia munkálatai miatt érkezett haza Los Angelesből. Lassan négy évtizede él az Egyesült Államokban. Milyennek látja a mai Amerikát?
– Amikor kimentem, Amerika tényleg a lehetőségek hazája volt, számomra legalábbis mindenképpen. A hetvenes évek végén a rajzfilmek egy kaptafára készültek, mindenki a másiktól lopott, ebben a közegben az európai stílus egészen különlegesnek számított. Friss volt, újszerű és egyedi, így én alaposan kilógtam a sorból. Hogy mi lenne, ha most kéne ugyanezt megcsinálnom, fogalmam sincs.

– Hol érzi igazán otthon magát?
– Ha kint vagyok, hazavágyom, ha itthon vagyok, máris mennék vissza.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »