Mint a kavicsos part felé a hullám

Mint a kavicsos part felé a hullám

William Shakespeare 60. szonettjét kezdi ezzel a Szabó Lőrinc fordította csodálatos hasonlattal: „Mint kavicsos part felé a hullám, / úgy futnak a halálba perceink”.

Shakespeare_b

Az a William Shakespeare (1564. április 23. (?), keresztelési dátum: 1564. április 26. – 1616. április 23.), aki egyes vélemények szerint talán még a betűvetést sem ismerte, nemhogy Hamletről álmodjon Szent Iván éjjelén, vagy velencei mórok és kalmárok tragédiáit regélje téli esteken, összetévesztett ikerpárokon hahotázzon nagyokat, vagy könnyeket csaljon érzékeny lelkűek szemébe kamasz szerelmesek óvatosságot nem ismerő, fejvesztett szenvedélyével.

Mítoszának legújabb hajtása, hogy minden művét egy hölgy írta – nem baj, ezt is túléli, ahogy titáni életműve túlélte a Thomas Kyd, Christopher Mar­lowe, Ben Jonson állítólagos szerzőségét is. Valójában nem is az a fontos, hogy hívták pontosan a művek szerzőjét, hanem hogy a mai napig mennyire elevenen élnek ezek a művek.

Pedig négyszáz évvel ezelőtt az a bizonyos hullám partot ért: 52. születésnapjának másnapján feltehetőleg agyvérzés vagy szívroham végzett vele. Ki tudja, milyen féktelen volt a születésnapi buli, és ő mennyire élvezte – emblematikus hőséhez, Falstaffhoz hasonlóan –, ha nem is a windsori, de a strad­fordi víg nőkkel való mulatozást. Meghalt, s még kiadták ugyan a híres fóliót, gyűjteményes műveit, de aránylag hamar el is feledkeztek róla.

Igaz, hogy az Oliver Cromwell vezette polgárháború, illetve a vakbuzgó puritánok tiszavirág-életű győzelme betiltott mindenféle komédiázást és tragédiázást mint a sátáni gondolatok melegágyait, amikor pedig helyreállt a rend, a restauráció után inkább Ben Jonson Volponéján derültek az otthon maradt britek, talán örömükben, hogy a puritánokat elvitte a Mayflower az új világ felé. (Az ő történetük is Shakespeare tollára méltó, az, ahogy a keleti parton frissen megalapított New Eng­landben boszorkányüldözési pereket rendeztek – a hiányt majd Arthur Miller pótolja a 20. század derekán a Salemi boszorkányok című darabjával.)

Shakespeare-nek jó száz évet kellett várnia a jelképes megkoronázásra és trónra emelésre: Gotthold Ephraim Lessing maga is drámaíró és a hamburgi színház mindenható intendánsa csodálkozik rá, milyen kincsről feledkezett meg az emberiség. És úgy ülteti méltó helyére, hogy azóta is bármerre és bárhogyan csapongjon, legjátékosabb tündérszellem hőseihez, Puckhoz és Arielhez hasonlóan, trónjától nem foszthatja meg senki.

Nem is foszthatná meg, ahogy Szophoklészt, Plautust, Moliére-t vagy Racine-t sem lehet egyszerűen sutba dobni, leírni, mint elavult, ósdi auktorokat. Mert aki az emberről, az örök emberiről ír, az nem lesz elavult. Mindegy, hogy korhű bugyogóban vagy műrongyos farmerben töpreng Hamlet azon, hogy lenni érdemesebb-e avagy nem lenni; hogy Richárdnak hívják-e azt a frusztrációtól szenvedő embert, aki évszázadokkal Freudnak a tudat alattiról készült zseniális „térképe” előtt mondja ki nyílt színen, hogy „elhatároztam: gazember leszek”; ahogy mindig lesznek szép szavú kígyó Jágók is a könnyen hívő, féltékeny Othellók körül, lesznek becsvágyó Macbethek, szívtipró tündérkirály Oberonok, az „ide nekem az oroszlánt is” kiáltó, okosodó Zubolyok, gyerekeit félreismerő Learek, emberekből kiábránduló Timonok, varázslatos tudású Prosperók – mindegy, milyen díszletben és jelmezben is mondják el Shakespeare szavait.

A 66. szonett társadalmi körképénél sem tudna pontosabb helyzetképet adni a mi mai világunkról sok politikailag korrekt elemző, mivel a ma csak díszleteiben és eszközeiben különbözik a négyszáz évvel ezelőtti világtól, melyben ugyanolyan emberek éltek és haltak, mint manapság.

„Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál: / az Érdem itt koldusnak született / és hitvány Semmiségre pompa vár/ és árulás sújt minden szent Hitet / és Becsületet rút gyanú aláz / és szűz Erényt a gaz tiporni kész / és Tökéletest korcs utód gyaláz / és Ércerőt ront béna vezetés / és Észre láncot doktor Balga vet / és Hatalom előtt néma a Szó / és Egyszerű kap Együgyű nevet / és Rossz-kapitány rabja lett a Jó. / Fáradt vagyok, jobb volna sírba mennem: / meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!”
S ha már szerelem, akkor hadd elevenítsem fel a méltatlanul keveset idézett, a legposztmodernebb attitűdöt is felülíró négyszázvalahány éves vallomást, a 130. szonettet, ugyancsak Szabó Lőrinc – sok évtizeddel ezelőtti – fordításában. „Úrnőm szeme nem nap, sehogy se; rőt / ajkánál a rőt koráll ragyogóbb. / Fehér a hó? Az ő keble sötét. / Drót a haj? A haja fekete drót. / Láttam rózsát, fehéret s pirosat, / de az ő arcán bizony sohase; / s némely parfőm gyönyöre csábosabb, / mint amilyen úrnőm lehellete. / Szívesen hallgatom, – de tudom, a / muzsikaszó sokkal zengzetesebb; / istennőt járni nem láttam soha, – / az én úrnőm a földön jár, ha megy; / mégis ér annyit nekem, mint akit / hazug hasonlat mennyekbe röpít.”

Négyszáz éve halt meg a halhatatlan William Shakespeare.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »