Minden héten holokauszt

A terrorvészhelyzet kapcsán elkövetett alkotmánymódosítás újabb kiváló alkalom a Demokrácia elsiratására. Az ország értelmisége ruháját megtépve újra előadhatja a gyász öt stádiumát. Először a tagadás: „Ezt már nem merik megtenni! Ennyire nem lehetnek gátlástalanok!” Aztán a harag: „A mocskos zsarnok holnap már lövetni fog, és megtölti a stadionokat politikai foglyokkal!” Ezt követi az alkudozás: „Össze kell fogni, meg kell őket állítani! Merkel meg az unió majd közbelép.” Ezután jön a depresszió: „Nincs itt már mit tenni, el kell hagyni az országot.” Végül az elfogadás: „Na, mára elég a facebookozásból. Hol az a pálinka meg a pacal? És hánytól lesz a Szulejmán?” Az elmúlt huszonhat év során annyiszor jártuk végig a hazai Demokrácia temetési menetét, hogy ha valaha is megszületett volna, bizonyára örökké élne.

A gyászszertartást mindig a szektás szekértábor-értelmiség zokogja elő. Ha tagjai épp ellenzékben vannak, minden héten temetésre járnak, ahol hajukat tépve siratják el a szegény, áldott Demokráciát, miközben könnyes szemmel értetlenkednek: „Hogy lehetett kezet emelni rá?” Amikor aztán eljön a kormányzás zsírtól csöpögő időszaka, picit kikerekedve, picit jobb autókkal, picit elegánsabb öltönyökben meglesik, merre megy haza a Demokrácia, falkába verődve rátámadnak, és kegyetlenül összeverik. Aki az erőszak élményét keresi, sokáig a tetthelyen marad rugdalni a vérző testet, az élelmesebb hamar megkaparintja a pénztárcát, és már a közelben sincs, de legtöbben csak azért csatlakoznak egy-egy jól irányzott ütés vagy köpés erejéig a lincselőkhöz, hogy valahogy megbosszulják azt a gazemberséget, amit szegény Demokrácia rovására az előző ciklusban hatalmaskodó rohadékok elkövettek. S bármilyen valós a gyűlölet, a félreértés végzetes: az erőszak áldozata nem a Demokrácia, hanem Magyarország.

Amint aztán a politikai predátorok újra ellenzékbe kerülnek, szemüket értetlenül forgatva bámulnak körbe: „Hogy lehetnek ilyen passzívak az emberek? Hogyhogy nem háborodnak fel? Miért nem cselekszenek?” Ezt élvezik a legjobban. A vért és az agyvelőt már lemosták magukról – eljött az áldozathibáztatás ideje. A politikai szekértáborok végül elérték, hogy a magyar társadalomnak ma már csak kétféle tagja legyen: a szektás és a kiábrándult.

A szektás Antall Józsefről már a kezdet kezdetén Horthy Miklósra asszociált, majd soha nem látott korrupcióról és hatalmi tébolyról beszélt az első Orbán-kormány kapcsán. A fülkeforradalom nyomán, mivel a fokozhatatlant fokozni nem lehet, jobb híján ugyanezekkel a fogalmakkal írja le a nemzeti együttműködés rendszerét. Soha nem ismerte fel a realitás mértékét, ha farkas árnyékát látta, máris farkasfalkát kiáltott, ha tigrisét, rögtön Tigris tankot. A valóságot soha nem érezte annyira izgalmasnak, mint a tudattalanjában őrjöngő történelmi démonok mindennapos haláltáncát, s most, hogy a valóság a körmére ég, nem maradtak szavai, hogy kifejezze.

A kiábrándult még érdeklődve hallgatta, hogy Horn Gyula mekkora népnyúzó és magyargyűlölő, aztán kissé távolabb húzódott, amikor ez már Medgyessy kapcsán hangzott el, hogy azt már egyáltalán ne is értse, miként mondhatják pont ugyanezt arra a Gyurcsányra, aki láthatóan minden elődjénél rosszabb: „Tényleg rosszabb? Mégis lehet rosszabb? Eddig hazudtak, vagy most hazudnak?” A politikai szekták polgárháborús marketinghazugságai mára teljesen eltompították a magyarokat a valóság iránt.

Minden héten holokauszt van, deportálás és nemzethalál, nyilas vagy kommunista hatalomátvétel fenyeget, s a hitvány komédia sosem kerül le a színpadról. Az értelmiségi szekták mértéktelen gyűlölete addig hajlította saját traumáihoz a valóságot, míg teljesen el nem érzéketlenített minden élő embert.

Most már akár Tigris tank is jöhetne, az emberek nem látnának mást, csak néhány hazugságot ordítozó értelmiségit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »