Mindannyiunk Travise Szarajevóban

Bár a bosznia-hercegovinai meteorológiai intézet vezetője még egy verset is bevetett annak érdekében, hogy esténként is javuljon kissé az idő, semmi nem segített. Így aztán cefet hidegben kezdődött a 22. Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál, de ez senkit nem érdekelt. Az idén először egyszerre két helyen, a Nemzeti Színházban és a kultikus kertmoziban (ahol már a romok között is vetítettek a szó szerint és átvitt értelemben is kiéhezett közönségnek) zajlott a megnyitóceremónia. Utóbbiban az úri közönség elég vegyes képet mutatott, a nagyestélyitől a rövidnadrágon át a télikabátig minden előkerült, vérmérséklettől és hidegtűrő képességtől függően.

A szervezők az utolsó pillanatig titkolták az ünnepi menüt, „meglepetésfilmet” kommunikáltak, aztán felszállt a füst, akár egy csevapos kéményéből, semmi újdonság, világpremier meg ilyenek, mindkét helyszínen az egyetemes filmtörténet egyik legjobb darabjával, Martin Scorsese Taxisofőr című alkotásával adják meg az alaphangot. És az is bizonyossá vált, hogy megérkezik Robert De Niro is, hogy ünnepélyesen megnyissa a fesztivált, és egyben átvegye az életművének szóló Szarajevó Szíve elnevezésű díjat, ami aztán igen jól mutatott a zakóján. S lőn. Megjelenésekor akkora ováció tört ki, mint egy rendes rockkoncerten, ő meg elmondta, hogy örül neki, hogy itt lehet, egy olyan városban, amely rengeteget szenvedett a múltban. Még nagyobb üvöltés, és a kitűnő formát mutató De Nirót eltüntették a testőrök, és megkezdődött a megunhatatlan.

A Taxisofőr az idén negyvenesztendős, valószínűleg addig vetítik, amíg filmművészet lesz a földön, de kötve hiszem, hogy még egyszer ilyen körülmények között, sőt az is valószínűtlen, hogy valaha volt hasonló. Tömeg a nézőtéren, ezrek az utcákon, ha ezt Robert de Niro otthon elmeséli Martin Scorsesének, el sem hiszi, hogy mindez így történt négy évtizeddel a premier után. A Taxisofőr persze örök, mint a szerelem, amiről szól egyébként, meg mint a szegénység, de félreértés ne essék, magam sem gondolom, hogy Szarajevó a Scorsese-rajongók Mekkája, a felhajtás annak is szólt, hogy ez a fesztivál lényegesen népszerűbb a helyiek körében, mint bármelyik a nagyok közül.

De akkor is, így kell ezt csinálni. A De Niro-show másnap reggel folytatódott, kemény biztonsági intézkedések közepette, valamint szigorú szabályok szerint. Megkaptuk az értesítést, hogy mindannyiunk Travise és Don Corleonéja a Nemzeti Színházban mesél pályafutásáról a Talents Sarajevo program résztvevőinek, valamint a sajtó képviselőinek. A beszélgetés negyed tizenegykor kezdődik, tizenegykor vége. A média reprezentánsainak fél kilenckor sorakozó a Press Centerben. Helyek elfoglalása a színházban kilenc és fél tíz között, aztán nincs ki-be járkálás. Ez egy óra dekkolás, ugye, minimum, amennyiben nincs késés. Naná, hogy van, de én már megszoktam a fesztiválokon, ha bedőlsz nekik, feltörlik veled a vörös szőnyeget, mert azt hiszik, ez az egész róluk szól.

Pedig nem, ez most speciel Robert De Niróról szól, aki végre meg is jelenik, és a jellegzetes mosolyával anekdotázik a Novecentóról, Martinról (Scorsese), Jodie-ról (Foster), Harvey-ról (Keitel) és a többi cimborájáról, én meg arra gondolok, na, megadatott ez is, láttam az egyik legfontosabb ikonomat. Felveszem a Ray Ban Aviatoromat (hamis persze), a zöld kabátomat, és kiballagok a szarajevói napfényre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »