Miért szavazok NEMMEL? 2.

A válasz egyértelműen: nem! S hogy miért? Mert felelősséggel elsősorban ránk bízott gyermekeinkért tartozunk.

Ha Európára gondolok, elsősorban egy árnyalatokban gazdag, mégis a világ kulturális palettáján markáns színként felismerhető szellemi egység az, ami eszembe jut. Évszázados együttélése nemzeteknek, megvívott háborúk, szövetségek, nagy filozófiai és művészeti korszakok, és persze az itt élők rengeteg munkája, ideélt élete tette olyanná, amilyen. Az otthonunkká.

De milyen is ez a mi Európánk manapság? Elsősorban gazdag (persze, főképp a kommunizmustól megkímélt nyugati fertálya), anyagi értelemben a nálunk szegényebb népek számára mindenképp vonzó hely, hiszen a szolidaritásra épülő gazdaságok tisztes megélhetést kínálnak még azok számára is, akik szeretik inkább elkerülni a munkával járó fáradozást. De anyagi jólét ide-vagy oda, nem kérdés, hogy Európa ma nagybeteg, immunrendszere legyengült, s ennek kézzelfogható jelei vannak: az üres templomok és az üres bölcsők.

Más, életerősebb civilizációk számára Európa vonzása épp ezért óriási, hiszen gazdag és erőtlen, szinte tálcán kínálja magát a hódításra. Nem érzem erősnek a hódítás szó használatát, mert mi más is történik, ha idegen vallás, idegen szokásrendszer, életmód készül átvenni a korábbi helyét? Mozart szülővárosában sétálva a nyáron nem volt jó érzésem: a burka mögül villanó tekintetek, a sok idegen, fiatal férfi valami egészen más hangulatot ébresztett, mint amit éreztem néhány évvel ezelőtt a patinás salzburgi utcákat járva. Vajon meddig lesz még otthonos hely számunkra az otthonunk?

Ha nem védjük meg, senki nem teszi ezt meg helyettünk, miért is lenne fontos bárkinek? És itt jutunk el a lelkiismereti ütközés pontjához, ahol jólétünkből fakadó felelősségünk kérdését nem kerülhetjük meg. Mert valóban sok a segítségre szoruló, kiszolgáltatott ember (hozzáteszem, eddig is sok volt Afrikától Ázsiáig, Kárpátaljától Moldváig), akiknek segíteni keresztényi kötelesség, a felebaráti szeretet parancsa. De a segítség azt jelentené, hogy beköltöztetjük őket otthonainkba, és ezzel kockára tesszük saját identitásunk megmaradását?

Segíteni is okosan kell, helyben szerepet vállalva a konfliktusok kezelésében, beindítva valamiféle szerves, átlátható fejlődést. Mindez ráadásul nem lehet pusztán Európa feladata, a globalizált világ minden jóléti államának arányosan kellene részt vállalnia a munkában. És igen, Európában valóban sok a gyermektelen, jómódú ember, ők, ha a jó szándék megfogant szívükben, anyagilag segíthetnének migráció előtt álló családokat, gyermekeket, hogy ne kelljen elhagyniuk otthonaikat, rokonságukat, hazájukat.

Az egyes emberen segíteni kötelesség, de mit tehetnénk egy beláthatatlan tömeggel, mely a kapunkon dörömböl? Ilyenkor egyetlen szempont létezhet: végiggondolni, hogy milyen jövőt szeretnénk a gyerekeinknek, fontosak-e azok az értékek, amelyek ebben a történelmi közösségben letisztultak? Mi arra próbáljuk nevelni négy csemeténket, hogy őrizzék családi, nemzeti, európai örökségüket – a sorrend nem véletlen, a felelősségi körök tágulásával evidens módon kötött.

A végső kérdés tehát nem más, mint hogy szeretnénk-e, hogy utódaink idegen vallások tanításaival ütköztessék hitüket, hogy számukra idegen szokásokhoz kelljen alkalmazkodniuk, s végül engedhetjük-e, hogy biztonságuk veszélybe kerüljön?

A válasz egyértelműen: nem! S hogy miért? Mert felelősséggel elsősorban ránk bízott gyermekeinkért tartozunk.

A válasz egyértelműen: nem! S hogy miért? Mert felelősséggel elsősorban ránk bízott gyermekeinkért tartozunk.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »