Miért lehetetlenült el Schiffer András az LMP-ben?

Miért lehetetlenült el Schiffer András az LMP-ben?

Minden nemzedéknek jár egy politikai csalódás. Ahhoz pedig, hogy csalódjon, politikailag egyszer fel kellett ébrednie, vagyis el kell kezdenie aktívan érdeklődni a közélet iránt. Ez a korán vagy későn kelés – kinek mi – 2006 után jött el a rendszerváltás környékén tízes vagy korai húszas éveikben járók számára. Helyzetkép Schiffer András háttérbe vonulása után.

A posztőszödi állapotban egyszerre tört fel az utca réseiből a politikai underground, amelynek radikális jobboldali része a 2006-ban még a MIÉP-pel súlyos kudarcot elkönyvelő Jobbikban és annak szubkultúráiban intézményesült. Másik fele sokéves belső és mozgalmi vívódás után megalapította a Lehet Más a Politika nevű pártot, vagyis az LMP-t.

Mindkét generációs világ létezett már korábban is, azonban néhány szubkultúra- vagy mozgalomkutatót leszámítva nem esett rájuk jelentősebb figyelem. Így aztán nem volt véletlen később a politikai és elemzői világ rácsodálkozása (lásd 2006. ősz kapcsán a szélsőjobboldali aktivizmusra) vagy értetlensége („mi az, hogy lehet más a politika”) sem. A szakirodalomban a „Kuruc.info-nemzedék” pártjaként leírt Jobbik azóta áramvonalasodott, Vona Gábor maga alá gyűrte pártját, erőforrás-koncentráció terén pedig maximalizál. Ehhez képest a napokban a „Critical Mass-nemzedék” pártja – azaz az LMP – saját széteséssztorija és egy olyan csalódástörténet újabb fejezetét kezdte el írni, amely egy politikai nemzedék haladó részét érinti.

Az LMP indulásakor maga volt a Nagy Integráció. Megalakulását a már említett többéves vita előzte meg: megérett-e az idő vagy sem egy zöld pártra; jobb- vagy baloldali legyen-e; lehet-e ideológiailag neutrális egy vállaltan ökoelkötelezettségű párt; lehet-e egy pártban felülemelkedni a vidék–város törésvonalon; párttá alakulás esetén mi lesz a (potenciális) hátteret adó globalizációkritikai és zöld-tudatos szellemi hátországgal? (Lányi András Élőlánc Magyarországért nevű pártja nem sokkal az LMP megalakulása előtt vérzett el.) Az alapítók 2009-ben látták megérettnek az időt arra, hogy reagálva a (poszt)gyurcsányi, (pre)orbáni magyar korszellemre, egy évvel az országgyűlési választás előtt Búbánatvölgyben úgy döntsenek: elindulnak.

A párt alapítói és első vonalasai között találhattunk egykori liberális jogvédő szervezetek munkatársaitól kezdve az európai szociális fórumok balos műhelybeszélgetéseit megjárt PhD-hallgatókon és humanista párti aktivistán, poszt-SZDSZ-es ifjú generációson át egészen az MDF-ből érkezőkig sok mindenkit.

LMP-snek lenni 2009–2010-ben többek között újfajta politikai lazaságot, progresszív generációs életérzést jelentett, a „rendszerváltó öregek vitáinak” hátrahagyását, Orbán és Gyurcsány egyidejű elutasítását, ahogy azt is, hogy lehet hinni „egy jobb zöld/balos/nem úgy jobbos” világban, Sólyom Lászlót pedig példaképnek tekinteni.

Míg itthon pártok óriásplakátján szerepelni általában nem egy álomkarrier, ha visszaemlékezünk a 2010-es kampány LMP-s plakátjaira, talán a rendszerváltás óta nem láttunk annyi saját magát, politikai örömét és „másságát” utcáról utcára felvállaló huszonévest és fiatal felnőttet, mint akkor. Miközben ebben a nemzedékben egyre kínosabb volt baloldalinak lenni, LMP-snek lenni jelentette azt is, hogy az illető egy új, határátlépő, generációsan friss, önbizalommal teli, értékelvű politikai közösséghez tartozik. Míg ugyanezen nemzedék maradibb fele szigorúan nézett az általa kívánatosnak tartott „szebb jövőbe”, az LMP-s „fiúk” és „lányok” mosolyogva kínáltak egy olyan jövőt, amely hamarosan a párt arculatában, majd közpolitikai-parlamenti munkájában öltött testet.

Előttem van még mindig az a kép, amikor 2010-ben, a választás első fordulójának estéjén egy budapesti romkocsmában egy fiatal – azóta Greenpeace-aktivista – úgy kommentálta az LMP bejutását, hogy „ez egy óriási dolog, újraírhatják a politikai tankönyveket”. Naivitás és valamiféle zavarba ejtő tudatosság is volt ebben a boldog mondatban.

Ritkán lehetett látni annyi fiatal, csillogó szempárt egy párt életében, mint amikor az LMP-sek távolról nézve talán infantilis módon – de a párt kampányeleméhez illeszkedve – sárga gumilabdákat hajigáltak egymásnak politikai örömükben a romkocsmában. Azon az estén még fiatalkorúak voltak, de a párt néhány karakteres vezetőjének köszönhetően sokan közülük pillanatok alatt nőttek fel. Beletanultak, ráéreztek. Akkor a párt legmarkánsabb és a magyar politikatörténet egyik legtehetségesebb – és ezen a téren magát teljesen ki nem futott – politikusa, Schiffer András csodáról értekezett.

Alig volt egy éve a parlamentben a párt, amikor már „kint” is lehetett hallani azokról a jelenségekről, amelyekkel „bent” már régen viaskodtak a felek. A párt alapszabálya ugyanis olyan jogkörökkel ruház fel bizonyos pártbeli tisztséggel bírókat, amelyek révén éppúgy szűkíthetik egy választott társelnök mozgásterét, mint akár a frakcióét. Nem belebonyolódva különösebben az LMP belső szervezeti életébe, meg kell említeni, hogy a későbbi Párbeszéd Magyarországért (PM) tagjai részben azért távoztak, amiért most Schiffer András is.

S ha már itt tartunk: 2012 teljes nyarán az LMP főoldalán az volt olvasható: „Schiffer András országjáró körútjának állomásai”. Kívülállóként sem kellett különösebb politikai tudás ahhoz, hogy tudjuk: aki politikusként nyáron országjárásra indul, az tulajdonképpen végigjárja az alapszervezeteket, és ilyenkor a helyi tagok politikai „gyurmázása”, megdolgozása is zajlik. Kampányol valami mellett.

Őszre, majd Bajnai színre lépésének idejére egyértelművé is váltak az LMP-n belüli stratégiai együttműködésre vonatkozó különállások: egyik oldalon – leegyszerűsítve – a baloldallal minden összefogásra utaló együttműködést elutasító schifferistákkal, a másik oldalon – az Orbán-rezsim leváltása érdekében – a gyaníthatóan jelentősebb identitássérüléssel is járó együttműködést szorgalmazó jávoristákkal. A 2012. novemberi kongresszus alkalmával, ha csak egy hajszállal is, de utóbbiak maradtak alul, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a stratégiai vita akkor még nem dőlt el.

A jávoristák azonban a következő hónapokban nem bent folytatták politikai küzdelmüket, hanem a távozás gondolatának jegyében feladták a harcot – legalábbis ezt bizonyítja jelentős alulmaradásuk a 2013. januári kongresszuson. S ezzel megtörtént a korábbi Egész első széttörése, távozott az LMP kvázi baloldala, a párt legjelentősebb és -ismertebb ügygazda politikusaival együtt.

Az LMP 2014-ben épphogy bejutott, és ahogyan 2010-ben sem a szakpolitikai arzenálja vitte be, a 2014-es, a pártot a küszöbön átlökő szavazói is inkább büntető jelleggel választották az egyre inkább kétszemélyes pártot.

Egyik látható politikusa Schiffer András volt, aki a párt létező összes „kinti” politikai konfliktusát egy személyben hordta ki, a másik a mérhetetlenül sok szakpolitikai témát magához ölelő, nagy munkabírású Szél Bernadett lett, akiről okkal feltételezhetjük, hogy bár Schiffer lemondását követően egyik társelnöke marad pártjának, a vezetői lehetőségeknek kevésbé van birtokában. Ő jelenleg nemcsak munkája elismeréseként lehet még egyik vezetője az LMP-nek, hanem azért is, mert nem jelent különösebb veszélyt a párt azon erőközpontjai számára, amelyekre támaszkodott annak idején Schiffer a későbbi PM-esekkel szembeni küzdelemben. És akik most Schifferen is túladtak, politikai mozgásterét lemondáshelyzetig szűkítve le.

Az LMP nagy integrációs története pár éves leforgása alatt dezintegrációs történetté változott. A korábban már említett heterogén, hangulat- és szellemgazdag világ kiüresedett. Okkal utal rá Schiffer is, hogy nincs szellemi erőtér a párt körül. A pártnak nincs látható értelmiségi hátországa. Ángyán József vagy Mellár Tamás lakossági fórumokra „hurcolása” nem jelenti azt, hogy utóbbiak kifelé bármit is reprezentálnának az LMP-ből.

A párt stratégiája nem körvonalazódik, az LMP a 2016-os megváltozott politikai környezethez úgy alkalmazkodik, hogy rendre a 2014-es szövegpanelek és -tartalmak köszönnek vissza – vonatkozzon ez politikai vagy szervezeti kérdésekre (vö.: „Kétszer akkora energiával kell folytatni” – interjú Szél Bernadettel. Magyar Nemzet, 2016. június 7.). Nehéz ma körvonalazni, hogy a politikailag közönyös sokaságon kívül kiket és hogyan akar megszólítani az LMP, amely az elmúlt hat évben érdemi szervezeti bővülést nem tudott felmutatni, és identitását reprezentáló (köz)politikai húzóprojektje nincs (mint például a PM-nek az alapjövedelem, amelyről a gondolkodás még az „ősidőkben”, az egységes LMP-ben kezdődött).

Hadházy Ákos antikorrupciós tematikája egyelőre arra lehet elég, hogy nagyobb felületen zárkózhat fel a Jávor Benedek, Juhász Péter páros mellé. A párt politikusainak habitusa távol áll a politikai szerepet önkénteskedésre felcserélő, sok tekintetben még mindig politikaiosztály-kritikus, „tisztakezű” jobbikosokétól vagy az ápolói mélytársadalomba lemerülő baloldali, pártjában (PM) ilyen módon egyedül eljáró Szabó Tímeáétól.

Emellett a párt nem bír olyan mintaprojektekkel, mint az ex-LMP-s Karácsony Gergely, Szabó Rebeka által is fémjelzett Zugló, ahol mind a szociális, mind a zöld területen jelentős előrelépések történnek. S most Schiffer személyében „a” politikust is elveszítette a párt, miközben például földpolitikusának (Sallai Róbert Benedek) hitelessége és gazdatársadalmi beágyazottsága nem elégséges feltétele egy látható politikusi karakternek egy olyan mezőnyben, ahol megszámlálhatatlanul sok hasonló kihívója van.

Az LMP mint Egész tehát már 2013-ban széttört, viszont ez nem jelenti azt, hogy 2018-ra a helyzet ne lehetne más. A kérdés ma leginkább az, hogy amivé válhat – ilyen szervezeti fogyatékosságok és irányíthatatlanság mellett –, arra van-e még hely és idő 2018-ig. Nem kell és nem is tudjuk ezt most megválaszolni.

Viszont bármi is lesz az LMP sorsa, a 2000-es évek politikailag talán leginkább inspiráló kezdeményezése volt. Minden bizonnyal így gondolják ezt a (szomorú kompromisszumokat is megkötő) „szakadárok” is, a pártot elhagyó (szintén szomorú) 2010-es értelmiségi hátországiak, a 2010-ben két plakátragasztás közben ördögbotozó poszthippi aktivisták, az Obama-adománygyűjtést LMP-sítve megvalósító, ma új baloldali (és posztliberális) blogbejegyzéseket írogatók, Sólyom László és szinte biztosak lehetünk benne, hogy Schiffer András is.

Az LMP egy olyan pillanatban volt a magyar politikai kultúra egyetlen belélegzésre méltó oxigénmolekulája, amikor a „lehet másságra” a legnagyobb szükség volt. Az LMP azt üzente, hogy nem állt meg a politikai idő egy Soroksári úti székely kapu előtt vagy a Demokratikus Charta kilencvenes évek elején kinyitott emberi jogi esernyője alatt ácsorogva.

Az LMP a rendszerváltás utáni nemzedék progresszív felének politikai helykövetelése és ébredése volt, a jövő új szemlélete. Ma ez a zöld-progresszív nemzedék szétesett, tagjai más-más úton haladnak tovább. Egy biztos: egy csalódáson túl vannak.

Vannak azonban olyanok, akiknek egy csalódás is elég az életben ahhoz, hogy soha többé ne higgyenek már semmiben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »