Mi marad a német liberalizmus fenegyereke után?

Mi marad a német liberalizmus fenegyereke után?

Pénteken ötvennégy évesen elhunyt Guido Westerwelle, egykori német külügyminiszter, a polgári liberális FDP egyik legmeghatározóbb politikusa, volt elnöke. Ő vezette a pártot történelme legnagyobb sikerére, és őt tették felelőssé történelmének legnagyobb bukásáért.

Guido Westerwelle még a nyolcvanas évek elején, bonni jogászhallgatóként szállt be a liberálisokhoz, ahol fiatalként az addigi szociálliberális eszmeiséggel szemben a neoliberális szellem egyik legpimaszabb, legéleseszűbb, legfrappánsabb képviselője lett.

Az FDP a nyolcvanas évekig teljesen a politikai paletta közepén állt: a jogállam és a piacgazdaság kérlelhetetlen híveként hol a szocdemekkel, hol a konzervatívokkal állt össze. Egyetlen párt sem volt a második világháború után olyan hosszú ideig kormányon, mint a liberális FDP, amely nem nagy, hanem fontos pártnak számított.

Amikor azonban 1981-ben átállt hirtelen a szocdemektől a konzervatívokhoz, véget ért az FDP nyitottsága, és egyértelműen a gazdasági liberalizmus, azaz a jobboldal pártja lett. Guido Westerwelle pedig nagyon is élvezte, hogy jobbról hergelheti a baloldaliakat. A baloldal számára az FDP a pökhendi, gazdag nagypolgárság, az érzéketlen kapitalisták, a yuppie-k pártja volt – Westerwelle pedig nevetve fogadta el e jelzőket. A higgadt, megfontolt FDP-t unalmasnak tartotta, és egy konfrontatívabb, frissebb stílust képviselt. A baloldal vádjaiban ennek dicséretét látta: igen, mi vagyunk a kapitalisták – vágta oda büszkén.

Guidomobil és pornósztár

2001-ben az FDP legfiatalabb elnökévé választották. A vörös-zöld Schröder-, majd az első nagykoalíciós Merkel-kormányt ellenzéki vezérként csinálta végig. Mindenki meglepetten látta, hogy a kormányzáshoz szokott FDP milyen könnyen tanult bele az ellenzéki szerepbe: Westerwelle kiváló debattőrként, olykor tudatos provokátorként képviselte a liberalizmust – amelyet ő főleg a baloldal ellenében határozott meg. A baloldal szerinte mindent túlszabályozna, egyenlősítene, azonosra gyalulna, megtiltana, lelassítana – Westerwelle liberalizmusa viszont a szabadságot, a bátorságot, az egyenlőtlenséget, a kreativitást hirdette: „Lehet, hogy a zöldeknek és a kommunistáknak elég a másodosztály, de mi, liberálisok az első osztályt szeretjük.”

A liberalizmus számára nem csupán racionális program, hanem életérzés is volt. Az FDP-t a 2002-es választásokon Westerwelle amolyan „bulipártként” akarta pozicionálni: sárga „Guidomobillal” járta az országot, a neves cseh-német pornószínésszel, Dolly Busterrel forgatott választási klippet, bement az akkori Big Brotherbe. És közben nagyon magasra tette a lécet: tizennyolc százalékot akart elérni, sőt, már a kancellári tisztségről álmodozott. Végül kicsivel több mint hét százalék jött össze, és Westerwellének be kellett látnia, hogy az FDP nem az a párt, ahol elég színesnek lenni. Program, mondanivaló is kell. 2002 után Westerwelle megtalálta azt a jelszót, amire ráhúzhatta a programot: adócsökkentés. Ebben sűrűsödött össze az FDP államellenes, polgári, kapitalista mondanivalója.

A Bundestagban Westerwelle kíméletlenül ostorozta a túlköltekező államot, a nagyra nőtt bürokráciát, a gyarapodó szabályokat, a balos tilalomfákat, a zöld humanizmust. Elutasította a szocdemek jóléti államát – mert költségesnek tartotta –, és bírálta a zöldeket, mert szerinte a környezetvédelem a gazdasági fejlődés, növekedés, kreativitás korlátja. Alig volt azonban mondanivalója a társadalmi kérdésekben; az FDP szociálliberális, emberi jogi vonalát teljesen le is építette. Az adócsökkentés jelszava, amit a 2009-es választási kampányban hatalmas, német zászlós plakátokon hirdetett, meghozta egyedül is a sikert, és a Westerwelle vezette FDP történelme legjobb eredményét, tizenöt százalékot ért el a választásokon. 2009-ben Guido Westerwelle, a neoliberális fenegyerek, a baloldal által megvetett, kinézett politikus a csúcsra ért: Angela Merkel második kormányában külügyminiszter és alkancellár lett.

Németországban németül

És ekkor kezdődtek a problémák. Valahogy nem állt jól az ellenzéki debattőr Westerwellének a kormányzati pozíció. Külügyminiszterként felkészületlennek tartották, és valóban nem igazán derült ki, mi is lenne az ö külügyi irányvonala. Persze a sajtó és a baloldali ellenzék Westerwellét kezdettől nem volt hajlandó elfogadni az új szerepében. Pedig egy-egy lépése egyáltalán nem is volt olyan rossz, mint ahogy azt bírálói beállították. Már hivatalba lépésekor sokan felhorkantak, amikor például a sajtótájékoztatóján az öt angolul kérdező BBC-s újságírót kioktatta, hogy „ez Németország, és itt németül beszélnek”. A baloldal rögtön német arroganciát kiáltott, pedig inkább kellett volna a BBC-n felháborodni, amely képes volt egy németül nem tudó tudósítót Berlinbe küldeni. Szintén keményen támadták Westerwellét, amikor 2011-ben nem olvadt el az arab tavasz illúziójától, és nem támogatta Kadhafi megbuktatását. Akkor ezért gonosz, különutas németnek számított, ma viszont megállapíthatjuk: látva a jelenlegi líbiai káoszt, talán mégiscsak Westerwellének volt igaza. A baloldal azonban soha sem tudta neki, a bonni polgárgyereknek megbocsátani a kemény mondatait. Például arról, hogy a jóléti állam „késő római dekadencia” lenne, vagy hogy „a minimálbér maga az NDK, csak fal nélkül”. A „demokratikus szocializmus” eszméjét Westerwelle pedig egyszerűen „vegetáriánus mészárszéknek”, azaz lehetetlenségnek tartotta.

Még homoszexualitásában sem volt elég jó a baloldali köröknek: Westerwelle a másságát ugyanis sohasem politikai kérdésnek, hanem szigorúan magánügynek tartotta. Támogatta a melegek jogainak bővítését (pár éve arról beszélt például, hogy bizonyosan még halála előtt a homoszexualitás teljesen bevett dolog lesz a világban), maga is élt az élettársi kapcsolat lehetőségével, de a baloldal hiányolta belőle a melegjogi aktivistát. Westerwelle azonban liberálisként nem akarta másoknak előírni, mi a jó élet. Az ő liberalizmusa individualista volt: élni és élni hagyni. Nem hitt a világjobbító ideákban, eleve nem hitt a társadalomban, hanem az egyént akarta védeni – a konzervatívoktól ugyanúgy, mint a baloldaltól. Az adócsökkentés jelszava ezért nem kongott üresen, mögötte ugyanis ott volt Westerwelle egész politikai filozófiája, szabadságszeretete, „élni hagyása”. Merkel azonban a 2009 utáni koalícióban minden ilyen tervet lesöpört az asztalról, és az FDP radikális adóreformjáról hallani sem akart. A párt, amely 2009-ben tizenöt százalékot kapott egyetlen ígéretért, ott maradt hát üresen Merkel mellett a koalícióban.

Nem tudott diadallal távozni

A liberálisok népszerűsége rohamosan zuhanni kezdett, és 2011-re világos lett, hogy nagy a baj. Westerwellét sajátjai megbuktatták – mintha ő lett volna csak felelős a népszerűségvesztésért. 2013-ban, amikor az FDP kiesett több mint hatvan év után a Bundestagból, már nem Guido Westerwelle vezette a liberálisokat, mégis az ő nevéhez égett oda a bukás. A kudarc utólagosan elhalványított mindent: Westerwelle nem a slágfertig debattőrként, hanem egy összezuhant párt politikusaként szállt ki 2013-ban a közéletből.

A 2009-es győzelem gyakorlatilag az ő műve volt, a 2013-as bukást viszont közösen hozta össze az FDP. Westerwellét mégis nyomasztotta a történelmi teher. Egész politikai pályafutása során a baloldali média, mainstream és kultúrelit kinézte, megvetette, kinevette. A 2009-es tizenöt százalékkal Westerwelle visszavághatott nekik. Mégsem tudta az akkori diadalmas mosollyal elhagyni a politikai színpadot. És ez nagyon-nagyon fájt neki.

2013 után teljesen visszavonult. 2014-ben leukémiát állapítottak meg nála. Tavaly úgy látszott még, hogy túléli. Könyvet jelentetett meg 2015-ben „a két életéről”. Amennyire szenvedéllyel űzte a politikát, olyan könnyen tudta otthagyni, és nagyon vágyott egy második, nyugodt életre párja mellett. Nem adatott ez meg neki. 2015 decemberében újra kórházba került, állapota folyamatosan romlott. Péntek kora délután hunyt el egy kölni kórházban, ahol – a bulvárújságírók zaklatásait elkerülendő – álnév alatt kezelték.

Mi marad utána? Westerwelle vitaképessé, szellemessé, ütőssé tudta tenni a német liberalizmust. Ma azonban a parlamenten kívüli lét látszik csak mint hagyaték. Pedig az FDP ma újra növekszik – mégpedig Westerwelle receptjével. Ezt azonban saját pártja sem fogja beismerni. Guido Westerwellét ugyanis még most sem illik kedvelni.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »