Mi kell ahhoz, hogy megszerezzük a Vastrónt?

Mi kell ahhoz, hogy megszerezzük a Vastrónt?

Mi kell a győzelemhez? Helen Castor középkor-történész cikkében szedte össze a The Guardianen a legfontosabb tudnivalókat a Trónok harca népszerű Fantasy-sorozatról a magyar idő szerint hétfői premier előtt.

Történész lévén Castor alapvetően történelmi és politikatörténeti elemzést végzett. Eszerint például a hét királyságot egyesítő Westeros szétesésével, és a háborúval járó fosztogatás és gyilkolászás hasonlóképpen tombolhatott az 1300-as évek elejei angol–skót háborúban, amikor a „vad” skótok Yorkig dúlták fel déli szomszédjukat. Bár nyilván a holtakat senki sem támasztotta fel, hogy a seregében szolgáljanak – teszi hozzá.

Ilyen körülmények között egy vezetőnek elsősorban hitelesnek kell lennie a tartós győzelemhez. Ehhez Castor szerint kell valamiféle többé-kevésbé legitim jogalap a vezetői poszthoz, bár megfelelő személyes és politikai képességek birtokában ez sem fontos.

De kik is versengenek most a trónért?

Ott van Tommen Baratheon, a trónon bizonytalanul ülő gyermekkirály – Ahogy VI. Henriket is kilenc hónaposan koronázták meg 1485-ben, a Rózsák Háborúja kellős közepén. Tommen rászorul anyja, Cersei Lannister segítségére, aki viszont nem lát két lépésnél előrébb.

Jon Snow esélyes kihívó lehetett volna Castor szerint, ha kiderült volna, hogy csörgedezik benne valamennyi királyi vér, de ő éppen halott.

Daenerysben megvan a szükséges karizma, a legitimitás és az erő, bár most éppen a jó ég tudja, hova vitte a skorpiómaszkosok lázadása elől menekülve a sárkánya. De ha összeszedné magát, akkor is két nagy problémába is ütközne: egyrészt nincs Westerosban, és először meg kéne vetnie ott a lábát addig, amíg hiteles trónkövetelőként meg nem mutatja magát, másrészt ő egy nő egy olyan világban, ahol nőknek nem szokás vezetőnek lenni.

Egyébként Daenerys és Cersei egy, a középkorihoz hasonló világban ügyeskednek, ahol olcsó a férfiak élete és a nők teste egyaránt – akárcsak a mai háborús övezetekben, ahol virágzik a nemi erőszak. Ugyanakkor

a suttogások a királynő vérfertőzéséről garantáltan aláássák a tekintélyét,

hiszen a vérvonalnak feddhetetlennek kell lennie. Ráadásul nőként nem lehet célratörő és akaratos, mint a férfiak, vagy mint Anjou Margit, mert megszólják.

A győzelemhez tekintély kell – és kiváló kommunikációs hálózat. Utóbbi nagyon is fontos. Amikor 1204-ben III. Innocentus pápa kiátkozta János királyt, hónapokig tartott, mire a hír Rómából Londonba ért – hasonlóképpen Daenerysnek fogalma sem lehet arról, mi zajlik például a falnál. Királyvárba meg hiába futnak be a hírek a másokról, a város elvan a saját problémáival. Az emberek sem feltétlenül adnak hitelt az efféle híreknek, és a fegyveresek sem hagyják ott uraikat és rohannak a falat védeni.

Hírszerzés és erőszak

Mindemellett az információs hálózat működtetéséhez egy Lord Varys-kaliberű figura kell, vagy a bravosi Vasbank hálózata – ahogy a Mediciek kereskedelmi hálózata, akikről az országok próbálták átvenni a mintát. Megbízható híradások hiányában marad az elrettentő erőszak, amely nélkül nem lehet kézben tartani nagyobb területeket. Érdekes, ahogy Daenerys próbál egyensúlyozni, hiszen soha senkit nem megöletni nem lehet opció, mert akkor oda a tekintély.

De pontosan tudni kell, kit, mikor és hogyan kell megölni

és kit nem szabad bántani – ez is egy fontos történelmi lecke.

Westeros tankja a sárkány

Egy háborút meg lehet nyerni úgy is, ha megtörjük az ellenség harci kedvét. Erre a sárkányok, akár csak a vegyi fegyverek, például kifejezetten alkalmasak: tudatható velük az ellenséggel, hogy úgysem győzhet, jobb ha megadja magát. A sárkány tehát afféle invencióként hathat, mint az első világháborúban a tankok, bár a döcögős páncéllövegek sem hozták el önmagukban a győzelmet.

Első világháborús tank – brit gyártmány Fotó: Fortepan

Winston Churchill inkább a saját csapatai morálját akarta javítani az új csodafegyver fejlesztésével. De az első ijedtség után az emberek kitalálhatják az ellenszert a sárkányok ellen, illetve az óriási gyíkok elég megbízhatatlanok is, gondoljunk csak a pásztorfiú megölésére.

Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy egy masszív sárkánytámadás a várt hatást váltaná ki: amikor az izraeliek elkezdtek drónokról bombákat szórni, az a megtámadottakban dühöt gerjesztett, és mivel nincs más eszközük, akár öngyilkos merényletekkel is visszavághatnak. Egyszóval jól meg kell gondolnunk, hol és hogyan vetünk be egy fegyvert. Vegyük például a futótüzet a feketevízi csatánál: ez kicsit olyan lehetett, mint az atomfegyverrel kapcsolatos dilemma a második világháborúban: megéri-e több tízezer ember biztos halála esetleges milliók életéért? Arányos önvédelem ez? Mi lesz, ha legyőzzük az ellenségünket, és együtt kell vele élnünk, egy ilyen tett után?

Egy a jelszó: tartós béke

Az egyes csatáknál pontosan ismerni kell az aktuális erőviszonyokat és szövetségeseket, és gyengíteni az ellenséget: a feketevízi csata után a Lannister-Tyrell erősítés meglepetésszerűen érkezett meg és vetett véget Stannis ostromának, ahogy az 1944-es normandiai partraszállás napja és helyszíne is meglepte a németeket, bár arról, hogy lesz valami hasonló, nyilván tudtak.

Ha pedig már az ember megnyerte a háborút, biztosítania kell a tartós békét – nem véletlenül vannak nemzetközi egyezmények, amelyek korlátozzák a harci cselekményeket. A százéves háborúban vagy más középkori konfliktusokban undort keltett az ártatlanok szenvedése.

Az ilyesmi hosszan megmérgezheti győztesek és legyőzöttek viszonyát.

Ilyen csata márpedig nincsen

A csaták viszont nem az igaziak a Trónok harcában a középkor-kutató szerint: legtöbbször két-három embert mutatnak, akik körbeugrálják az egész helyet – nos, páncélban Castor tapasztalatai szerint ez abszolút nem életszerű, főleg, ha középkori jellegű élelmezésben részesül az ember, mint mondjuk Westerosban. Ami a fegyvereket illeti: régen a kardoknak csak a legvége volt éles, a többi része egy vasdorongra hasonlított. Mivel a páncél többnyire áthatolhatatlan volt, a sodronyingről még az éles nyilak is lecsúsztak, ezért legfeljebb a csontok eltörésével lehetett végezni az illetővel; tehát amikor valaki fut a filmben, üldözője pedig rácsap a karddal, és fröcsköl a vér, teljesen elképzelhetetlen. A lovag szerepe hasonló volt a csatatéren, mint a tanknak, ezért akik megpróbálták megállítani őket, a lágyrészeket, illetve a szemet próbálták megcélozni – ezért is furcsa, amikor valaki leveszi a sisakját a filmben. Mindenesetre a csaták brutalitását, a mocskot és a vért a történész szerint is jól eltalálták.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »