Metróretró

Metróretró

Megint láttam. Budapesten, a Deák téren, a hármas metró peronjának egyik végében. Nem tehetek róla, most is elbűvölt. Ott ült a kantáros munkásruhát és taxisfrizurát viselő szaki. Lábszárán a nadrág térdig tűrve, fáradt teste az utasteret a hivatali helyiségektől elválasztó ajtó elé kitett széken pihent. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott. Olvasott, mint mindig. Feje fölött kisilabizálható volt a sablonnal az ajtó belső oldalára gondosan felfújt figyelmeztetés: vigyázz, utastérre nyíló ajtó!

Arról, hogy a hármas metró életveszélyes, botrányos, kibírhatatlanul meleg, nem európai fővároshoz méltó, gyakran olvasunk. Aki rendszeresen közlekedik ezen a vonalon, napról napra tapasztalja is a saját bőrén. De a felújítatlanság, az elhanyagoltság lehetséges előnyeiről kevesebb szó esik.

A Deák téri peron e végében nemcsak a rég bezárt forgalmi iroda mellett időnként elüldögélő melós maradt úgy, ahogy harminc-negyven éve volt, hanem minden. A szürke fém falborításon olyan óra függ, amelyért a ma már közelmúltunk kultikus tárgyait is kínálatukba emelő antikosok kisebb vagyont fizetnének. A szemeteskukák a formatervezés csúcsteljesítményei, karakterük van, praktikusak is. Elhanyagoltságukban is gyönyörűek az alagút oldalán a megállókat jelző korabeli feliratok.

http://mno.hu/

Az egész dizájnon látszik, hogy kitaláltabb, következetesebb, mint a későbbi beletoldozgatások. A helyén van minden: a burkolat, a feliratok, a világítótestek, az ülőbútorok. Mivel koncepció van mögötte, a hármas metró Deák téri peronja: szép. Kopott és régi, de szép.

http://mno.hu/

Ezzel a szépséggel kezdhetnénk is valamit, ha lenne érzékünk az ilyesmihez. Hiszen tulajdonképpen szépek a régi orosz metrókocsik is. Nagy kedvenceim a fémkarakterek, amelyek a kocsik oldalán a számukat jelölik. A szerelvények külsejét megtartva, őket technikailag modernizálva csodájukra járhatna a világ. A retró nagy divat, joggal: sok minden abból, ami méltó volt a megmaradásra, megnemesedett mára. Az értéktelen szinte nyomtalanul eltűnt az életünkből – ez jól is van így, az 1970-es, 1980-as évek bornírtságának tárgyi lenyomatai csöppet sem hiányoznak –, ám ami még itt van velünk, sokszor megőrzendő lenne. Biztosan nem véletlen, hogy Lisszabon jelképévé vált a régi villamos, ahogy az sem, hogy az egyesült Berlinben eszük ágában sincs minden szempontból eltörölni a múltat.

A kormány sorra újítja fel a száz-kétszáz éves fővárosi attrakciókat. Ezzel önmagában nincs baj: az évtizedekig autóparkolóként funkcionáló Kossuth tér méltó átalakítása, a kis híján a szemünk előtt szétrohadó Várbazár megmentése, a Széll Kálmán tér évtizedek óta halogatott átszabása is vitathatatlan eredmény. (Amelyet azért építészeti, urbanisztikai téren bőven tudnak és igyekeznek ellensúlyozni a műemlékvédelem módszeres szétverésével vagy éppen a budai Várban mostanában bemutatott ámokfutással.) Ám ott még messze nem tartunk, hogy a félmúlt építészeti vagy dizájnteljesítményeit értékelni tudnánk.

http://mno.hu/

Ez korántsem csak a kormányzatra vagy Budapest vezetésére jellemző: a magyar polgárok maguk is leragadtak valahol a múlt század első harmadánál. Városi sétákat szervező ismerősöm meséli: a korszakokat tekintve a szecesszió az utolsó használható hívószó, csodás modernista örökségünk ugyanúgy nem hoz lázba senkit, mint az 1950-es évek izgalmassá idősödött alkotásai (lásd például a remek Lottó-házakat). Az amúgy sok szempontból tényleg kibírhatatlan hetvenes-nyolcvanas évek sem.

Úgyhogy nézem autentikus életterében a székén ejtőző szakit, amíg lehet. A kettes metró piros-fehér, végtelenül jellegtelen díszletei között korántsem mutatna ilyen jól.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »