Mese egy buszpályaudvarról

Mese egy buszpályaudvarról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy itt megnevezni nem kívánt kisváros távolságibusz-pályaudvara. Nemrég újították fel, még a mediter­rán jellegű burkolat is egészen ízléses rajta. Pontosan ezért nyújt végtelenül szomorú látványt, ami lehangolóbb még egy összeomlott háznál is. Hiszen olyan épületről beszélünk, amely még egészen jó állapotban van ugyan, de már látszik rajta, hogy hamarosan utoléri a sorsa. Először kiürült, aztán belepte a pókháló. Még majd összefirkálják alkoholos filccel, körbedobálják sörösdobozokkal, végül lelakatolják, benövi a gaz, és a járatokat is átszervezik egy nagyobb városba. Jelenleg, igaz, egyre ritkábban, még indulnak innen buszok, de a büfé több hónapja zárva van, a jegykiadó fülke rolóját is lehúzták már, a váróteremben pedig a porcicákat szinte ördögszekér-méretűre hizlalta az idő. Persze erre már lehetett számítani. A kisvárosbeli lakók közül ugyanis jó páran kijöttek ide a pályaudvarra, aztán vettek egy jegyet – csak oda –, majd felszálltak a buszra, hogy aztán valahol máshol próbáljanak szerencsét.

Pedig olyan jól indult minden! Legrosszabb álmában sem gondolta senki, hogy ez a térkövekkel körberakott kis ékszerdoboz ilyen gyorsan enyészetnek indul majd. A beruházásról teljes egyetértésben szavazott a kisváros képviselő-testülete, elvégre azt senki nem vitatta, hogy egy buszpályaudvarra szükség van.

A létesítmény felavatása pedig a legnagyobb pompával, szalagátvágással, polgármes­teri beszéddel, államtitkári köszöntővel járt. Utóbbi személy jelenléte azért volt különösen megtisztelő a település számára, mert az államtitkár úr rendkívül elfoglalt ember. Politikai teendői mellett még egy térkőgyár tulajdonosi feladatait is ellátja. Hiába, minden lehetséges, csak akarni kell! Ezt mondta az átadóbeszédében egyébként az államtitkár úr is.

A létesítmény tehát szép volt és modern. Csak ettől még az innen induló buszok ráznak és hangosak. S még drágák is. De a busz­sofőr hiába tekeri a kormányt hajnaltól késő délutánig, nem keres jól. Ráadásul ezt a kevés pénzt is eltelefonálja, mivel egész nap nem látja a családját, így tartja velük a kapcsolatot. Amikor csak teheti, figyeli az ellenőröket, és nem ad jegyet a felszállóknak. Így kevesebbet kér az utasoktól – ők is örülnek a húzásnak, naná. Az így befolyt összeget lakáshitelükre költi.

A jegyirodában ülő munkatárs is elégedetlen, hiszen folyamatosan olyasmit kérdeznek tőle az utasok, amire ő is csak keresi a választ. Néha be is telefonál a régiós központba emiatt. Össze is szedi minden panaszát, és elhatározza, hogy akárki van a vonal végén, rázúdítja miden búját, baját. De hiába durálja neki magát, a kagylóból olyan közönyös hang szól ki, hogy minden reményét elveszíti. A régiós központ valamivel kényelmesebb irodáiban jelentősen nagyobb összeget kereső hivatalnokok ugyanis azt gondolják, hogy egy kisvárosi jegyirodában ücsörgő munkatársnak nem kell mindent tudnia. Ettől aztán elege lesz, és elkezdi számolni, hány napja van a nyugdíjig. Előre kacag rajta, hogy majd ő is ingyen fog zötyögni a buszon. Ezt el is mondja szinte mindenkinek, de azt már csak a legközelebbi barátainak vallja be: azért is várja, hogy végre otthagyja a buszpályaudvar jegyirodáját, hogy soha többé ne kelljen hallgatnia a büfés siránkozását.

Elege van ugyanis belőle, hogy ennek az alaknak mindenről csak a pénz jut eszébe. Ez még nem is lenne akkora baj, de mást se csinál egész nap, mint beáll a jegyiroda elé, és dicsekszik vele, hogy milyen húzásokkal tudja legjobban megrövidíteni az utasokat. Kiszámolta például, mennyi vizet kell adni a ketchuphoz, hogy ezt senki ne érezze meg az ízén. Rájött aztán arra is, az előző napról megmaradt hamburgerzsemlét hány másodperccel kell tovább melegíteni a mikrohullámú sütőben, hogy frissnek hasson. És persze dicsekedett azzal is, hogy amikor a sógora „odaát” járt – bökött a fejével kelet felé –, hozott étolajat is. Feleannyiba kerül, mint az itthoni, ötször annyi alkalommal lehet sütni belőle. Noha az a kisváros nem számított egy gasztronómiai fellegvárnak, azt azért érezték az itteniek, hogy a buszpályaudvar büféjében valami elképesztően pocsék az étel. Úgyhogy nem vásároltak ott többet, ezért aztán a büfés is összecsomagolt egyszer, és vett egy jegyet valahova, csak oda természetesen. Jót mosolygott magán, amikor megkordult a gyomra, és automatikusan megindult a saját, lelakatolt büféje felé.

Egy idő után már csak napi két busz indult el a pályaudvarról, egy hajnalban és egy éjszaka. Az összefirkált épületen pedig megjelentek az álláshirdetések. Itt lehetett jelentkezni például annak az államtitkárnak a térkőgyárába, aki valamikor egy választási kampány hajrájában, szalagátvágással, polgármesteri beszéddel, államtitkári köszöntővel átadta a létesítményt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »