Merre tart az Iszlám Állam?

Merre tart az Iszlám Állam?

Súlyos területi veszteségek az egyik, egymás utáni merényletek Isztambultól Bangladesig a másik oldalon. Ez a kettősség jellemzi napjainkban az Iszlám Államot.

Az Iszlám Állam helyzetéről eltérő értékelések látnak napvilágot. Az Irakban és Szíriában elszenvedett vereségek vajon a szervezet bukását vetítik előre, vagy inkább arra ösztönzik, hogy alkalmazkodva az új helyzethez minden korábbinál nagyobb fenyegetést jelentő globális terrorhálózattá alakuljon át?

2014 nyarán végrehajtott offenzívájának köszönhetően az Iszlám Állam az Egyesült Királyság méretével azonos területeket vont fennhatósága alá Irakban és Szíriában, továbbá megvetette a lábát Líbiában is a Földközi-tenger partján. Az Egyesült Államok által vezetett koalíció légicsapásai, valamint a szíriai és iraki szárazföldi alakulatok támadásai azonban, úgy tűnik, eredményre vezettek az elmúlt hónapokban. A legutóbbi jelentős sikert a Bagdadtól nem messze található Fallúdzsa visszafoglalása jelentette. Az Iszlám Állam Szíriában 20 százalékát, Irakban a felét veszítette el az általa korábban birtokolt területeknek. Líbiában pedig, amely Irakon és Szírián kívüli legnagyobb bázisának számított, 250 km hosszú partszakasz visszafoglalása után a kormányerők és a milíciák körbezárták és ostrom alá vették a terrorszervezet utolsó erősségét, Szirt városát. Jelentések szerint az ISIS napi két millió dolláros olajbevétele a harmadára csökkent, a területi veszteségek pedig értelemszerűen az adóztatható jövedelem körét is csökkentik. Komoly nehézséget okoz továbbá Törökország határozottabb fellépése a kereskedelem és az utánpótlás szempontjából kulcsfontosságú török-szír határon.  

Mindezek alapján úgy tűnhetne, hogy az Iszlám Állam napjai meg vannak számlálva. A helyzet azonban sokkal összetettebb. Először is meg kell említeni, hogy az ISIS több esetben, így Fallúdzsában is tudatosan választotta a visszavonulást, az utolsó emberig tartó küzdelem és a még feladható területek ellenőrzésének meghosszabbítása helyett a haderő megkímélése és a szervezett elvonulás mellett döntve. Másodszor, fontos leszögezni, hogy az Iszlám Állam magterületeiért, így a fővárosuknak tekintett szíriai Rakkáért és az Irak második legnagyobb városának számító Moszulért folytatott harc még közel sem tekinthető lefutottnak. Ezeknek a városoknak az elfoglalása rövid időn belül az ISIS által Irakban és Szíriában uralt területek teljes felszámolását vonhatná maga után, a terroristák így várhatóan a végsőkig tartani akarják őket.

A harmadik szempont, amely az Iszlám Állammal szemben aratott sikerek képét árnyalja, a harcok befejezése utáni rendezés kérdése. Mit sem érnek ugyanis a győzelmek, ha nem sikerül tartósan felszámolni az ISIS létrejöttét lehetővé tevő körülményeket. Szíriában ez két okból is nehezebben megvalósítható. Egyfelől ebben a konfliktusban több az egymással szemben álló szereplő és összetettebb a viszonyrendszerük, az Iszlám Állam térdre kényszerítése így önmagában nem jelentene megoldást. Az Asszad-rezsim, a szír demokratáktól az al-Kaida helyi ágát jelentő al-Nusra Front fegyvereseiig terjedő felkelők küzdelme továbbra is nyitott kérdés maradna, a helyi kurdok törekvéseiről nem is beszélve. Másfelől a szíriai helyzet rendezése az irakinál erőteljesebben érinti a regionális szereplők (Törökország, Irán, Szaúd-Arábia, Izrael) és nagyhatalmak (Egyesült Államok, Oroszország) érdekeit. Irakban az ISIS terjeszkedésének hátterét a szunnita rétegek síita vezetésű kormányok általi háttérbeszorítása jelentette. A kiéleződő szektariánus ellentétek közepette magukat elnyomottnak érző szunniták körében a terror kényszerítő ereje mellett az Iszlám Államtól remélt védelem is sokakat a szervezet mellé állított. Éppen ezért tekinthető rendkívül aggályosnak az, ahogyan a visszafoglalt területeken a síita milíciák tagjai eljárnak. A bevonuló fegyveresek a beszámolók szerint gyakran fosztogatnak, megtorló akciókat hajtanak végre a helyi szunnitákkal szemben, akik később a mindennapok során is kiszolgáltatott helyzetben maradnak. Ilyen körülmények között nehéz elvárni, hogy a szunnita lakosság felszabadítóként ünnepelje az Iszlám Állam legyőzőit. A síita-szunnita ellentét is rendező sikeres államépítés nélkül az ISIS-hez hasonló szervezetek térnyerésének feltételei továbbra is jelen lesznek.   

Végezetül pedig érdemes visszatérnünk a bevezetőben említett lehetőségre az Iszlám Állam átalakulásáról. Még ha el is veszíti területeit, több lehetőség is kínálkozik a szervezet előtt, hogy továbbra is fenyegetést jelentsen a világ számára. Egyrészt a hagyományos hadviselést feladva, Irak és Szíria elhagyatottabb, sivatagos részeiből kiindulva még évekig folytathatnak gerillaharcot, megakadályozva ezzel a rend helyreállítását. Másrészt az állami lét iránti igényt és területet nélkülöző klasszikus terrorszervezetté alakulhatnak át, amely a tágabb Közel-Keleten és globálisan is képes terrortámadások végrehajtására. Az ISIS által szervezett vagy inspirációjára végrehajtott merényleteket és azok növekvő számát egyesek a gyengeség jeleként, az elszenvedett katonai vereségek kompenzáló erőfitogtatásként értékelik. A terrortámadások kétségtelenül meglévő tekintélyteremtő funkciója mellett azonban látnunk kell, hogy ezek nem kétségbeesett reakciók, hanem a szervezet működésének szerves részét képezik. Az Iszlám Állam évek óta tudatosan építi azt a Közel-Keleten, Afrikában, Dél-Ázsiában, Nyugat-Európában, vagy akár az Egyesült Államokban is használható hálózatát. A kalifátus létrehozásának meghirdetése, valamint az Irakban és Szíriában korábban elért katonai sikerek természetesen fontos részét képezték az ISIS vonzerejének és rivális terrorszervezetekkel szembeni felemelkedésének, valódi veszélyt azonban nem államként, hanem láthatatlan ellenségként jelenhet a világ számára. Erre figyelmeztetett nemrég a CIA igazgatója, John Brennen is, aki azt hangsúlyozta, hogy a csatatéren és pénzügyi értelemben elért minden eredmény ellenére, továbbra sem sikerült visszaszorítani a szervezet terrorista tevékenységét és globális elérését. A párizsihoz, a brüsszelihez vagy a júniusi isztambulihoz hasonló merényletek végrehajtásához nincs szükség napi két millió dolláros olajbevételre.

A legaggasztóbbak talán mégis az olyan esetek, mint a június 12-én Orlandóban vagy a július 1-én Banglades fővárosában történt támadás. Jelenlegi ismereteink szerint sem az orlandói gyilkos, sem a bangladesi elkövetők nem álltak közvetlen kapcsolatban az Iszlám Állammal, ugyanakkor Omar Mateen a mészárlás előtt tett hűségesküjével, a bangladesi fegyveresek pedig a helyszínről az ISIS hírügynökségének eljuttatott fotókkal tették egyértelművé, hogy a merényleteket a szervezet nevében követik el. Mindez azt jelzi, hogy az Iszlám Állam a híveihez intézett, merényletekre szólító felhívásával is képes lehet csapásokat mérni a civilizált világra. A katonai sikerek tehát fontosak, hurráoptimizmusra azonban egyelőre semmi okunk.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »