Menj a pokolba, aztán gyere vissza!

Menj a pokolba, aztán gyere vissza!

Miért nem születnek meg a vágyott gyermekek? Miért vagyunk bizonytalanok a párkapcsolatban betöltött szerepeinkben? És miért döntött úgy az öt legjelentősebb párt, hogy kiemelik a családok ügyét a pártpolitikai csatározások mezejéről? Székely András, a Kopp Mária által alapított Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom képviselője, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének elnöke, tizenegy gyermekes édesapa ad válaszokat ezekre a kérdésekre.

– Igaz, hogy mi, magyarok akarjuk a legtöbb gyereket Európában, mégis nálunk jön világra a legkevesebb?
– Igen, a Hungarostudy különböző felméréseiből (ezek a magyar népesség egészségi állapotának alakulásáról adnak számot – A szerk.), Kopp Mária kutatásaiból, de az újabb vizsgálatokból is az derül ki, hogy a magyar fiatalok és felnőttek 70-80 százaléka gondolja úgy, hogy család, gyerek nélkül nem lehet boldog az ember. Más országokban ez az arány 30 százalék körül van. Míg Németországban a megkérdezett fiatalok 30 százaléka szívesen élné le az életét egyedül, nálunk csak 5 százalék választaná önként a szingli életmódot, ennek ellenére körülbelül 30 százalék marad egyedül. Mi többek között nekik, a „kényszerszingliknek” szeretnénk segítséget nyújtani ahhoz, hogy elérjék az életcéljukat, és családot alapíthassanak. A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom azért alakult, hogy – miközben senkit nem szeretnénk erőszakkal rábeszélni a gyerekvállalásra – segítsünk abban, hogy a kívánt gyerekek megszülethessenek.

Székely András: A munkavégzés után kapott erkölcsi elismerés legalább annyira fontos, mint az anyagi Fotó: Végh László/Magyar Nemzet

– Mik a lelki okai annak, hogy kevesebb gyereket vállalunk, mint amennyit szeretnénk?
– Ha az okokról kérdezzük az érintetteket, általában nem lelki, hanem gazdasági indokokkal magyarázzák a döntésüket. Nekem viszont meggyőződésem, hogy ezek többnyire érzelmi alapon születnek, és csak utólag helyezik beléjük a kézenfekvő, racionális érveket. Az egyik legfontosabb probléma a család és a munkahely összeegyeztetésének nehézsége az anyák életében. Ez a férfiaknak is nehézséget okoz, ha részt akarnak vállalni a családi életből, de mivel a háztartás terhe elsősorban a nőkre nehezedik, ez számukra a megterhelőbb feladat. Ha valaki évekig otthon van, teljesen kiesik a mindennapi rutinból, és borzasztó nehéz visszaállnia. Magyarországon egyfelől létezik egy rendkívül jó családtámogatási rendszer, amely – a világon talán egyedülálló módon – lehetővé teszi, hogy három évig otthon maradjon az anyuka a gyerekével, másfelől viszont a sor végén kullogunk az atipikus munkahelyek tekintetében. Pedig a részmunkaidős, az otthonról végezhető munkalehetőség megkönnyítené, felgyorsítaná a visszatagozódást, ami mindenkinek jó lenne. A másik fontos visszatartó erő, hogy nagyon alacsony az otthon végzett munka megbecsültsége, és ezt bizony elsősorban a nők látják így. Márpedig a munkavégzés után kapott erkölcsi elismerés legalább annyira fontos, mint az anyagi. Az emberek még az anyagi előnyből is hajlandók leadni egy olyan munkahelyért, ahol elismerik, szeretik őket, ahol jól érzik magukat. Mindezeken túl komoly problémát jelentenek még a fogyasztói társadalom felől érkező elvárások, amelyeket a „jó” szülőkkel szemben támasztanak. Eszembe jut egy mosóporreklám: a gyerek bejön összepiszkolt ruhában, az anyuka elborzad, aztán kimossa a foltot… Nekem ezt látva mindig az az érzésem, azok, akiket ott koszos gyerekként mutatnak be, egy nagyobb családban még simán elmennek tisztának. Nem egészséges olyan mértékben kontrollálni a gyerekeink életét, mint ahogy ma elvárás lett. Ez egy olyan teher a szülők számára, amelyet legfeljebb két-három gyereknél lehet vállalni, de már ott sem egyszerű. Kiskortól hagynunk kéne őket önállóvá válni. Én már hétéves koromban egyedül jártam Pesterzsébetről a Keletihez lovagolni. Nem volt mobiltelefon, hogy hazaszóljak, a szüleim mégsem aggódtak.

– Nem lenne felelőtlenség egyedül útjukra engedni a kisgyerekeket ma? Azóta sokat romlott a közbiztonság.
– Ez biztos? Szerintem csak arról van szó, hogy abban az időben nem írták meg a rossz dolgokat az újságok, most pedig minden csatornán ijesztgetnek minket. Engem is zaklattak az utcán gyerekkoromban, de túléltem. Persze lehet úgy dönteni, hogy nem tesszük ki a gyereket semmi veszélynek, de annak más kockázata van, ami bizonyos szempontból sokkal nagyobb. Meggyőződésem, hogy ha tizennégy-tizennyolc éves korukig azt sugalljuk a gyerekeknek, hogy egyedül semmire nem képesek, nem várhatjuk el, hogy önálló felnőtt legyen belőlük. Ha felülkerekedünk az aggodalmunkon, azzal hozzásegítjük őket, hogy megtapasztalják: szembe tudnak nézni ezekkel a kihívásokkal. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy kicsit túlbiztosítsuk magunkat, ezáltal viszont rengeteg lehetőségről is lemondunk.

– Gyakran hangsúlyozza az apa szerepének jelentőségét a családban. Milyen szerepre gondol?
– Egy férfi másként viszonyul a gyerekhez. Mi nem második anyaként bánunk velük, lehet, hogy például nem biztosítjuk a huszonhárom fokos hőmérsékletet a pelenkázáskor, hanem egyszerűen átcsomagoljuk őket a kertben, plusz tíz fokban, de nekik erre a tapasztalatra is szükségük van. Kell, hogy érezzék, hogy ha történnek is velük ijesztő dolgok, végül is biztonságban érezhetik magukat az apjuk társaságában. Ez sokat jelent a köztünk kialakuló kapcsolatban. Fontos lenne, hogy az apák elhiggyék: nekik is van helyük a kisgyerekek mellett, és nem csak akkor kell bekapcsolódniuk a velük való törődésbe, amikor már fára mászni tanulnak.

– És a párkapcsolatokban mennyire vannak rendben a férfi-női szerepek?

– Gyakran nagyon nincsenek rendben. Sokat változott a világ. Lehet, hogy a régi szerepek nem voltak igazságosak, viszont egyértelműek voltak. Mindenki tudta, mi vele szemben az elvárás. Most nem nagyon tudjuk, mitől lesz férfi a férfi, nő a nő úgy, hogy közben a megváltozott társadalmi működéshez is illeszkedik a kép. Az, hogy a nők az otthonon kívül vállalnak munkát, de mellette a háztartás és a gyereknevelés gondja is a vállukon marad, természetesen tarthatatlan. Fontos tehát, hogy a férfiak is megpróbáljanak részt venni ezekben a feladatokban, amelyeket tapasztalatom szerint nehezen osztanak el úgy, hogy közben a nő nő maradjon, a férfi pedig férfi. És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a férj érzi férfiatlannak a mosogatást vagy a teregetést. Gyakran a nők várják el, hogy ne végezzen bizonyos munkát a férjük. Sok múlik azon, ki milyen modellt hoz otthonról, sokszor a rossz mintákhoz is ragaszkodunk, csak mert ahhoz tanultunk meg alkalmazkodni gyerekkorunkban. Nem hiszek abban, hogy le lennének osztva a férfi- és a női szerepek, akár a régi, akár a mai világban, úgy gondolom, minden párnak magának kell kialakítania azt a felosztást, amely neki a legmegfelelőbb. Sokszor okoz problémát például, amikor a nő többet keres a férjénél. Hiszek abban, hogy az ösztönök dolgoznak bennünk: a nők egyfajta biztonságot várnak a férfitól, a férfiak pedig az otthon melegét várják a nőktől. Amikor a nő keres többet, ez a rendszer megborul. Ezt a helyzetet persze meg lehet beszélni, elfogadni, akár szeretni is, de mindkét fél számára okozhat problémát.

Székely András szerint lehet, hogy a régi női-férfi szerepek nem voltak igazságosak, viszont egyértelműek voltak Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Rengeteg gyerek nő fel ma Magyarországon csonka családban, közhely, hogy sok fontos tapasztalatot nem hoznak már otthonról a fiatalok. Nem gondolja, hogy be kellene emelni az oktatásba olyan praktikus ismereteket, amelyek a problémamegoldási készséget erősítenék, és felkészítenék a fiatalokat a párválasztás, a családalapítás buktatóira?
– Fontos, hogy ne használjunk olyan pejoratív kifejezéseket egy családmodell leírására, mint a csonka szó. Sokszor a felnőttek sem tehetnek arról, hogy a családjuk nem hagyományos módon épül fel, a gyerekek meg pláne nem. Ne sújtsuk ítélettel azokat, akik ilyen formában élik az életüket, mert ha úgy érzik, hogy hátrányos helyzetűek, azzal megnehezítjük a döntést, hogy egyszer majd ők is családot alapítsanak. Ami a kérdését illeti, szerintem szükség lenne a készségfejlesztésre, elsősorban olyan dolgokban, amelyeket régen a családokban, a közösségekben tanultak el a fiatalok az idősebbektől vagy a testvéreiktől. Például sok férfi határozza el magát nehezen a házasságra. Ha nem nevelik őket kiskoruktól arra, hogy merjenek felelősséget vállalni a döntéseikért, miért jönnének rá húszévesen, hogy képesek rá? Meggyőződésem, hogy az egyik legjobb, amit a testvérei mellett megtanul egy gyerek, az, hogy azokra számíthat a leginkább, akiket néha a pokolba kíván. Fel kell ismernünk, hogy a végletes érzelmek adott esetben természetesek, viszont sosem véglegesek. Egy párkapcsolatban is előfordulhat, hogy elege van az embernek a másikból, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudunk kibékülni. Testvérek között automatikusan megtanuljuk, hogyan küzdjünk meg ezekkel a helyzetekkel, a másik és a magunk reakcióival. Felnőttként viszont sokkal nehezebb elsajátítani a másik elfogadásának, megértésének készségét.

– Önnek hogy tetszik a gyermekvállalást ösztönző állami propaganda? „A legtöbb, amit adhatsz a gyerekednek, a testvér” – voltak, akik megsértődtek ezen a mondaton.
– Ilyen erővel minden reklám ellen tiltakozhatnánk, mert valaki mindig kívülállónak fogja érezni magát azon, amire ezek rámutatnak. A magam részéről teljesen egyetértek azzal, hogy a legtöbb, amit a gyereknek adhatunk, a szeretet és a testvér. Ugyanakkor nem ítélem el azt, aki nem akar több gyereket. Egy testvér tényleg nagyon nagy ajándék egy gyereknek. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne jól nevelni őt egykeként, de attól még ne tegyünk úgy, mintha ez nem így lenne.

– 2013-ban mind az öt parlamenti párt aláírta az önök által megfogalmazott nyilatkozatot, amely azt célozza, hogy biztonsággal alapíthassanak családot azok a fiatalok, akik több gyereket szeretnének, mint ahányat vállalnak. Nagy eredmény a mai Magyarországon közös cél mögé felsorakoztatni az egymás ellen hadakozó pártokat.
– Büszkék is vagyunk arra, hogy sikerült úgy megfogalmaznunk a nyilatkozatot, hogy mindenki vállalni tudta a benne foglaltakat. A pártok által az azóta eltelt években meg is erősített elhatározás szerint mindannyian vállalták, hogy sem kormányon, sem ellenzékként nem fognak olyan ügyért harcolni, amely a családok ellen irányulna. A lényeg az volt, hogy a leendő szülők érezzék, az őket érintő fontos döntések kikerülnek a pártpolitikai csatározások mezejéről, legyen szó adókedvezményről, lakáspolitikáról vagy bármi másról. A gyereket az ember nem egy választási ciklusra vállalja; a dolog csak úgy működik, ha a szülők évtizedeken át számíthatnak az állam támogatására. Európán belül Franciaországban születik a legtöbb gyerek. Ez egyértelműen azzal magyarázható, hogy ott már régebben megegyeztek a politikai pártok, hogy ezekben a kérdésekben nem harcolnak egymással.

– Akkor tehát van remény, hogy több vágyott gyerek jön majd világra itthon is?
– Nagyon bízom benne. Úgy gondolom, a kormányzati intézkedések közül nem az anyagi támogatás a legfontosabb. Számít, de az világosan látszik, hogy bár egy-egy új rendszer bevezetése okoz kiugrásokat a gyerekvállalásban, ez sosem hoz tartós fellendülést. A társadalmi megbecsülés sokkal fontosabb, hiszen ha a szülő érzi, hogy mindenkinek fontos, hogy a világra hozza és felnevelje a gyermekeket, sokkal nagyobb kedvvel ad életet nekik.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »