A déli határ szerb oldalán tartózkodó illegális bevándorlók, miután zavargásokat kezdeményeztek és megtámadták a határzárat, a határt védő magyar rendőröket és az országot, két kisgyermeket átdobtak a kerítésen.
A sérült gyermekeket a magyar mentőszolgálat mentőautói elszállították a helyszínről és kórházba vitték.
Aki gyerekeket dob át egy három méter magas, szögesdróttal védett kerítésen, az nem ember. Az egy közveszélyes, mocskos állat, akit ki kell irtani.
Itt be is fejezhetnénk akár.
De nem fejezhetjük be.
Mert minden-minden csak most kezdődik.
Magyarországot megtámadták. Európát megtámadták. Mindazok, akik nem dugták homokba eddig a fejüket, akik hajlandóak és képesek voltak gondolkodni, akik nem ájultak bele a semmitmondó, ám annál önveszélyesebb „emberjogi” lózungok ismételgetésébe, azok eddig is tudták.
Most már mindenki tudja.
Amikor egy felfegyverzett horda ledönti egy szuverén ország határvédő kerítését, amikor ez a horda megpróbál betörni egy szuverén országba, mikor ez a horda nekimegy a határt védő rendőrségnek, akkor már senki sem vonhatja kétségbe és nem magyarázhatja meg: Azt az országot megtámadták!
Magyarországot megtámadták.
Ötvenkilenc éve nem történt ilyen.
Ötvenkilenc évünk eltelt úgy, hogy semmilyen katarzist sem éltünk át. Gondosan ügyeltek rá határon innen és túl, hogy ne is élhessünk át.
Most átélhetünk.
Csak ki kell tartanunk.
Nem csak az eddig is emberfeletti munkát végző, és most immár az országot védő rendőreinknek, nem csak a határra vezényelt katonáinknak, nem csak a kormánynak, hanem mindannyiunknak.
Gázsprayvel, botokkal, vascsövekkel, kövekkel támadták meg az országot. És kerítésen átdobált gyerekekkel. A saját gyerekeikkel.
Tamáskodtunk sokáig, amikor azt hallottuk, hogy a gázai övezetben a palesztinok szándékosan telepítik sűrűn lakott területekre, iskolákba, óvodákba a rakétáikat, hogy az izraeli támadás esetén sok legyen a halott és sok legyen a halottak között a gyerek, hogy aztán azokat mutogassák a médiának.
Nem tamáskodom többé.
Elhiszem.
Elhiszek mindent. Vagy majdnem mindent. Ezek a közveszélyes, mocskos állatok átdobták a gyerekeiket a kerítésen.
Aztán támadtak. Mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. És azzal, amit magukkal hoztak.
Eddig sem voltak hajlandóak együttműködni a hatóságokkal. Semmiben. Azt gondolták, úgy éreztették és azt éreztették, hogy nekik mindent lehet. Papírok, azonosító iratok nélkül jártak keresztül az országhatárokon és országokon; nem voltak hajlandóak regisztráltatni magukat, nem voltak hajlandóak ujjlenyomatot adni; a felkínált ételt nem fogadták el, a nekik adott vizes palackokat eldobálták. Nem csak Magyarországon tették ezt, hanem mindenhol.
Szerte Európában ugyanígy viselkedtek. Aztán megálltak egy-egy város pályaudvarán vagy főterén, és elkezdték annak az országnak vagy városnak a nevét üvöltözni, ahová menni akartak.
És a teljesen elhülyült európai kormányok kis hezitálás után odaszállították őket. Ha mégsem, akkor egyszerűen meghúzták az őket szállító vonatok vészfékeit, majd leugráltak a vonatról és elszaladtak.
Közben megjelentek az első hírek arról, hogy a menekülttáborokban, ahol ezek élnek, megerőszakolják a nőket és a gyerekeket, akik nem mernek egyedül még a vécére se kimenni, mert attól rettegnek, hogy abúzus éri őket.
Félreértés ne essék: a megerőszakoltak és bántalmazottak a saját asszonyaik, leányaik és gyermekeik! A német hatóságok – a hírek szerint- egy hónapja tudnak a táborokban történő borzalmakról, de semmit sem tettek és a hírt is elhallgatták.
Mert mindez nem fért össze a „willkommenskulture” elmebajával.
Mert Európa most éppen a „willkommenskultur” elmebajába zuhant.
Közben a hordák Budapesten azt üvöltik, hogy „Deutschland! Deutschland!”; Németországban azt üvöltik, hogy „Denmark! Denmark!”; Dániában azt, hogy „Sweden! Sweden!”; Svédországban pedig azt, hogy „Oslo! Oslo!”.
Európa pedig áll és néz. És azzal foglalkozik legtöbbet, hogy Magyarországot nácizza, és a holokausztot vizionálva ájuldozzon.
A liberális európai „értelmiség” immáron egyetlen gyönyörforrása ez az ájuldozás. Egész nyomorult életükben képtelenek voltak bármi egyébbel foglalkozni, és a valóság immáron végleg elmasírozott mellettük. Csak még mindig nem vették észre…
A valóság most éppen keresztül masírozik Európán, megtámadja Magyarországot, megerőszakolja a saját asszonyait és gyerekeit, és ha úgy gondolják, akkor a gyerekeiket a kerítéseken is átdobálják.
Mert kellenek a jó vágóképek a becstelen és hazug, velejéig rothadt nemzetközi médiának.
Magyarországot megtámadták.
A szerb rendőrök, akik rettenthetetlenül bátrak, amikor magyar turistákat kell megbüntetni utazásuk közben, most csak álltak és nézték, ahogy az őrjöngő horda nekiment az országhatárnak, a rendőröknek, az országnak, és ahogy átdobálják saját gyerekeiket a kerítésen.
S miközben a szerb rendőrök álltak és nézték az infernális jeleneteket, aközben valamelyik szerb miniszter azon siránkozott, hogy a magyar rendőrség vízágyújának vízsugara egy méterrel átspriccelt szerb területre, és ez bizony megengedhetetlen.
Azt tudjuk mondani a miniszter úrnak, hogy bármikor, ha megtámadják Szerbiát magyar területről, a magyar rendőrök ezt meg fogják akadályozni.
Mi ugyanis nem vagyunk gyávák és nem vagyunk szaremberek.
Magyarországot megtámadták.
Ország-világ szeme láttára. Láthatta mindenki. És mindenki láthatta a támadókat.
Nem menekülők. Agresszorok. Életerős, fiatal, mindenre elszánt és bármire képes katonák. Előretolt telepesek, akik hódítani jöttek. Nem látszik rajtuk sem fáradtság, sem elcsigázottság, sem levertség, sem keserűség, sem félelem, sem ijedtség, sem alázat, sem kegyelem, sem kérés – csak erő és elszántság.
Ezek hódítani jöttek.
A gyerekek és a nők csak álcázásnak kellenek. És hogy legyen kiket áthajítani a kerítésen. Meg megerőszakolni.
Persze, tudom, igazságtalan vagyok. Hiszen nyilván nem mind ilyen. Nyilván sok közöttük a békés, és valóban riadt menekülő.
De most megtámadták a hazámat. És mostantól nehezen tudom őket máshogyan látni…
Azt mondtam, ki kell tartanunk. Mindannyiunknak. Igen, nekünk is. Minden állampolgárnak. És segítenünk kell, amiben csak tudunk. A rendőreinknek, katonáinknak, mindenkinek, aki most ott van, a frontvonalban.
Érezniük kell, hogy mögöttük állunk, velük vagyunk.
Tudom, nemzeti egységre most sincs kilátás. Nem is kezdek bele ennek elemzésébe, nem akarok beszélni a DK nyilatkozatairól, semmi ilyesmiről. Mert most csak azoknak érdemes beszélni, akiknek van miért.
Ne engedjünk, egy jottányit sem. Most nem engedhetünk. Az életünkről van szó. És abban is biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb mindenki belátja ugyanezt. ne felejtsük: a németek alig két hete még ott tartottak, hogy a befogadásnak nincs felső határa, jöhet egymillió is akár.
Aztán jött hatvanezer, és a németek feltették a kezüket.
És Európa most szájtátva nézi a magyar határ mentén történteket.
Európa látja, hogy Magyarországot megtámadták. Mostantól teljesen mindegy, hogy mit mond majd a velejéig rothadt, szemét sajtó, és mit mondanak az ugyanilyen politikusok. Az emberek látják, mi történik, és egyre inkább nem akarják, hogy velük is megtörténjen.
És azt is tudják, ha Magyarország elesik, ők lesznek a következő állomás.
A horda itt van. Néhány riadt menekülttel, asszonnyal és gyerekkel álcázza magát. Lássunk át rajtuk. Ne feledjük: odalent, a déli határnál, egy nemzetközileg keresett és azonosított terroristát fogtak el a magyar rendőrök a harc közben.
Most lehet röhögni. De hiába a cinikus vigyor a liberális pofákon, a valóság most már nem tágít. Ők a valóság: a ránk és Európára támadó horda.
Harcban állunk…
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
