Mégis, kinek az olimpiája?

Amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2015. szeptember 16-án közzétette, hogy Budapest harcba száll a 2024-es olimpia és paralimpia rendezési jogáért, ráadásul olyan riválisokkal szemben, mint Hamburg, Los Angeles, Párizs és Róma, azt sem tudták itthon sokan, nevessenek vagy sírjanak. Akkoriban ugyanis szinte senki sem adott esélyt a magyar pályázatnak, amely a korábbi szokásoknak megfelelően jórészt csak a makettasztalon volt meg, vagy még ott sem.

Pedig sokan reménykedtek titokban, hogy 2024-ben majd itt fog világrekordot futni az új Usain Bolt, vagy nyernek szakajtónyi aranyérmet Kozák Danuta és Hosszú Katinka utódai. Hogy végre több héten át egy egész világ minket figyel majd irigykedve, s aztán az itt járt turisták milliói a magyarországi élményeikről mesélnek heteken, hónapokon át. Hogy magyar gyermekek ezrei kezdenek majd el sportolni az olimpián szerzett élmények hatására. Ráadásul számunkra sokkal többet jelentene egy olimpia, mint másoknak: nemzeti büszkeséget, egy ország eggyé olvadását annyi megosztó esztendő után. Mert ezt csak közösen lehetne megcsinálni.

De mindenki legyintett, és egyre többen kimondták: ez is csak arra lesz jó, hogy még jobban megszedjék magukat azok, akik a húsosfazék közelében vannak, és már a pályázati szakaszban képesek milliárdokat zsebre tenni. Erre jóval többen láttak esélyt, mint arra, hogy korrupciómentesen képesek legyünk megrendezni 2024-ben a nyári játékokat és a paralimpiát. Egyszerűen úgy vélekedtek sokan, hogy nálunk még az olimpiai öt karikából is lenyúlnának egyet vagy kettőt…

Aztán jött a hír, hogy Hamburg kiszállt a versenyből. A helyiek tavaly november 29-én ügydöntő népszavazáson úgy határoztak, nem támogatják a város pályázatát, mert féltek a gazdasági következményektől, a hatalmas kiadásoktól és attól, hogy mindez veszélybe sodorhatja a kikötőváros lakóinak jövőjét. Most csütörtökön pedig véglegessé vált, hogy Róma is visszavonja pályázatát a 2024-es olimpia megrendezésére. Mégpedig Budapest számára is egyértelmű üzenettel: felelőtlenség volna a részükről, ha támogatnák ezt a pályázatot, mert a rendezés elviselhetetlen terheket róna az olasz fővárosra, és csak adóssággal terhelné lakóit, sőt az egész országot. Mindezt nem más mondta ki, mint Virginia Raggi, Róma főpolgármestere. Matteo Renzi olasz miniszterelnök annyit tett hozzá: ezzel lezárult a római olimpiai pályázat ügye, mert a kormány nem fog szembefordulni a római főpolgármester és a városi tanács álláspontjával.

Ismét változott tehát a helyzet, hiszen Budapest mellett már csak Los Angeles és Párizs maradt versenyben. Vagyis sohasem látott esély kínálkozik számunkra, hogy az Agenda 2020 meghirdetése – a takarékos olimpiák támogatása – után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jövő szeptemberben Limában a javunkra döntsön. Mostantól óriási a felelőssége a magyar kormánynak és azoknak, akiken a pályázatunk sikere múlik. Most nekik kell bebizonyítaniuk, hogy Budapest nem Róma: hogy a magyar pályázat minden betűje a helyén van, és siker esetén nem rak majd elviselhetetlen terheket a polgárokra. Továbbá hogy nem az lesz a legfontosabb, hogy a haverok zsebe a lehető legjobban tele legyen tömve, és nem csak arra kell a világ legnagyobb sporteseménye a kormánynak, hogy ütőkártyaként használhassa majd a következő választási kampányában.

Hanem azért, hogy ez a kis nép bebizonyítsa: igen, képes rá. Képes arra, hogy összefogva valóra váltsa sokak álmát. Hogy aztán ne kelljen majd feltenni a kérdést: mégis, kinek az olimpiája…?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »