Megfeketedések

Megfeketedések

Háború, félárvaság, intézeti évek: a 2002-ben elhunyt Orbán Ottó sorsának meghatározó eseményei költészetének alapkövei is egyben. Csodagyerekként indult, ám a kritika sokáig értetlenül fogadta. Kabdebó Lóránt 1987–1988-ban készített tízrészes életműinterjút vele, amely a Színpompás ostrom lángoló házakkal című kötetben látott napvilágot.

Az én múltammal az ember könnyen lesz költő vagy író. Milliomos vagyok. A millióim káprázatosan zaklatott gyerekkorom – nyilatkozta Orbán Ottó 1987-ben a Minnesotai Egyetem vendégtanáraként az oktatási intézmény újságjában.

A bonyodalmak valójában már a születése előtt elkezdődtek. A zsidó származású tisztviselő, Szauer Ottó nincstelen római katolikus parasztlányt vett el. A férfi családja nem örült a rangon aluli frigynek, a békét ifjabb Szauer Ottó születése hozta el a családba. Ám a háború közbeszólt, az apát nemsokára munkaszolgálatra vitték. 1944 telén még egyszer hazalátogatott: „Az előszobaajtó nyílásában látom az arcát… Aztán becsukódik az ajtó, és nincs tovább.”

Később tudták meg, hogy miközben a munkaszolgálatos századot Kőszeg felé hajtották, az apa egyik lába már megfagyott, a másikat leforrázták. A keretlegények puskatussal agyonverték a járni képtelen embert. A gyermek Szauer Ottó ekkor nyolcéves volt. „… valami megfeketedett ebben a gyerekben…” – idézi fel a tragédia időszakát a költő. És valóban, a zaklatott gyerekkor meghatározta az életét, nyomot hagyott a költészetén. A háborús traumától sosem tudott megszabadulni, az emlékfoszlányokban megőrződött apa hiánya rendre formát öltött a verssorokban. Sajátos dilemmát jelentett az apai és anyai örökség feloldhatatlan ellentéte is. A keretlegények a társadalomnak abból a rétegéből kerültek ki, ahonnan az édesanyja is származott. „Tágabb értelemben azt mondhatom, hogy apámat az anyám rokonai verték agyon” – jegyzi meg a kötetben. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a kétféle örökség közül nem választhat, akár akarja, akár nem, mindkettőt a sejtjeiben hordozza. Talán ez az oka, hogy Orbán Ottó költőként, emberként mindig is a gyűlölködés ellen szavazott.

Örömváros lakója

A nem gyerekre méretezett lelki terheket cipelő kisfiú életében az utolsó biztos pont is semmivé foszlott, amikor kiderült, hogy intézetbe kell mennie. Az anyának saját közegével már korábban megszakadt a kapcsolata. Férje halála után se állása, se pénze, se baráti köre nem volt. Az unokatestvér, Rákosi Zoltán szerzett helyet a kis Ottónak a zugligeti Pax Gyermekotthonban, ahol maga is tanított. Az intézetben működő – alkotmányt és törvényeket is alkotó – Gaudiopolist, azaz Örömváros gyermekköztársaságot Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította. Sok, később ismert ember lelt ott menedékre, például Sárközi Márta gyerekei, Horváth Ádám és testvére, Sárközi Mátyás. Ám hiába volt „csodahely” a gyermekotthon, a kisfiú árvának és elhagyatottnak érezte magát, szenvedett. Szerencsére az intézetben néhány tanár tudta, hogy a művészetnek gyógyító ereje van. Rákosi Zoltán magyaróráin a gyerekek verseket írtak, és ahogy a fájdalom szavakká formálódott, egyre könnyebbek lettek a gyermeklelkek. A „terápia” másfajta sikereket is hozott: a tízéves Ottó néhány költeménye megjelent a Válaszban, megismerkedett Weöres Sándorral, szerepelt a rádióban, főszerkesztője lett a Gaudiopolis egyik újságjának, csodagyerekként kezdték emlegetni.

Művész helyett bűvész

Csodagyerekség ide vagy oda, a szakmai elismerés még nagyon sokáig váratott magára. Az intézetből hazakerülő fiú édesanyja újra férjhez ment, s hallani sem akartak a művészpályáról. A fiú érzelmileg, szellemileg egyre inkább távolodott a családjától, s egy irodalmi patrónusokból álló új „család” vette pártfogásába. Keresztury Dezsőnek mutatta meg első verseit, a Petőfi Sándor Gimnáziumban megismert Nemes Nagy Ágnes pedig „irányt jelölt ki minden hangnem, hang, hanghordozás, ritmika dzsungelében”. Sokan próbáltak segíteni a „szegény fiún”. Amikor annak ellenére sem vették fel az egyetemre, hogy színkitűnő volt miniszteri dicsérettel, Nemes Nagy Ágnes, Kodály Zoltán és Bernáth Aurél járt közben az érdekében. Munkát szereztek neki, és Walt Whitman Fűszálak című kötetében, amelyben egy egész fordítói nemzedék indult útjára, nemsokára meg is jelentek első műfordításai. Saját versei az Új Hang és az Alföld hasábjain láttak napvilágot. Ám ami „csodagyerekként” erénynek bizonyult, azazhogy tehetségének köszönhetően könnyen imitálta más költők stílusát, pályakezdőként hátránnyá vált. Nincs saját egyénisége, nem művész, hanem versbűvész – vádolta a korabeli kritika. Attól végképp zavarba jöttek a kor ítészei, hogy olyan, szerintük egymástól fényévnyi távolságra levő költőket tekintett példaképének, mint Ginsberg és Pilinszky. Nem értették, valószínűleg nem is akarták érteni, hogy Orbánnak más költők szemével, fülével is érzékelnie kellett a világot, mások létével kellett ütköztetnie a sajátját ahhoz, hogy kialakíthassa önnön költői nyelvét. Amikor egykori mesterei is megorroltak rá – Nemes Nagy Ágnesnek nem tetszett a Heves Vagy Ágnes című (rosszindulatot nélkülöző) paródia, Lengyel Balázs az Európa elrablása című cikkéért nem akart szóba állni vele –, Orbán Ottó még inkább kiszorult az irodalom fősodrából. Az író keserűen tapasztalta, hogy az „irodalmi tőzsde”, amelyen a költő értékét jegyzik, sok tekintetben manipulálható, elfogultságokból, sértődésekből, rokonszenvekből tevődik össze.

A költő az irodalom bohóca

A Belvárosi kávéház a hatvanas évek elején a fiatal értelmiségiek találkozóhelye volt. Az időközben Szauerből Orbánná lett költő, aki a telefonkönyvből választott magának vezetéknevet („Mindig konfliktusom volt a keresztnevemmel. Azt gondoltam, hogy egy ilyen névhez olyan előnevet kell választani, amely valahogy elviselhetővé teszi” – mondja az egyik interjúban.), nemcsak barátokra, szellemi társakra lelt itt, de biztos értékítéletet is kapott azokban az időkben, amikor sok más művésszel együtt ő is úgy érezte, hogy nincs mihez mérnie magát. A társaság – tagja többek között Csoóri Sándor, Gyurkó László, Tornai József, Hernádi Gyula, Konrád György – „nem akarta folytatni az egész magyar szellemi életet megosztó, és mi naivan azt hittük, eltűnőben lévő népies–urbánus ellentétet”. A törekvés, azóta tudjuk, hiú ábránd maradt. A társaság már az évtized közepére szétforgácsolódott. Orbán ekkoriban indult nyugat-európai körútra, majd még távolabbi vidékekre, Indiába, Amerikába utazott. Bár itthon nem fejezte be tanulmányait, Amerikában több egyetemen is tanított. Külföldi utazásai során szerzett édes-keserű tapasztalata: „Teljesen abszurd érzés volt rájönnöm, hogy tulajdonképpen nekem sokkal több közöm van azokhoz, akikkel itthon háborúzom, mint azokhoz, akik ott esetleg nagyrabecsülésükkel fogadtak.”

Több évtizedes késéssel ugyan, de a hazai irodalmi életben is kezdték respektálni. „Negyvenéves lettem, mire a kritika és a közönség valahogyan rájött, hogy ez a kísérletezés a különböző stíluselemekkel egyéni hangot hozott létre” – mondta az amerikai egyetemi lapnak adott nyilatkozatában.

Beszélgetése Kabdebó Lóránttal 1988 márciusában ért véget. Orbán Ottó életében nemsokára a betegséggel való harcé lett a főszerep. Amikor egy operáció következtében javult az állapota, a kötet függelékében közölt interjút adott a Magyar Narancsnak. A költészet iránti igény apad, a költő lett az irodalom bohóca, a világ a pénz körül forog, a közéletet kisszerű harcok uralják – panaszolja. És hogy mit tehet a magyar költő az áldatlan állapotok között? Őt a sorsa arra tanította, hogy a gyűlölködés távol kerüljön tőle. „Nem lehet mást tenni, mint amit a magyar költő általában tesz. A trójai falóból kimászva azt mondogatja, hogy nem kell a háború, a gyűlölködés.”

Orbán Ottónak az ezredfordulón, halála előtt két évvel tett művészi hitvallása ma is érvényes, sőt talán fontosabb, mint valaha. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »