MÉG EGY TÖKÉLETES ÍRÁS

MÉG EGY TÖKÉLETES ÍRÁS

Az alábbi írás a Mandineren jelent meg. Ahogy olvastam, arra gondoltam, ilyen tökéletes és átélhető mondatokat Cs. Szabó Lászlótól olvastam mostanában, vagy régebben, s talán még Máraitól. S az is eszembe jutott, hogy ha Európát végül mégis sikerül majd megmenteni, akkor nekünk fog sikerülni, közép-európaiaknak. Mivel évszázados frusztrációink foglyaiként még megvan bennünk a túlélés ösztöne, szemben a Nyugattal, amely lassan hetven éve hever az „önimádat büszke heverőjén”, és csupa felfekvés már, gennyed, de észre sem veszi. Brontosaurus. A fél testét már megették, mire észrevette, hogy eszik.

De mi, itt a periférián és a félperiférián fürgék maradtunk az állandó üldöztetéstől, megaláztatástól, másodrendűvé degradálástól.

Számomra erről is szól az alábbi írás.  

 

„Lehetséges az Európa-erőd?

David Zábranský cseh író, a CzechLit főszerkesztőjének előadása a Magyar PEN Club 2016. május 9-i közép-európai eszmecseréjén Európa jövőjéről.

Elmesélnék egy történetet, amelynek a főszereplője egy közeli barátnőm. Nevezzük Gosiának, így hívták a szerettei is.

Gosia lengyel emigráns, 1976-ban disszidált párjával, Jaczekkel a Német Szövetségi Köztársaságba. Gosia akkor huszonhárom éves volt és filozófiát hallgatott a krakkói egyetemen, Jaczek, akinek már megvolt a mérnöki diplomája, öt évvel volt idősebb nála.

Miként élte meg a helyzetét Gosia az új hazájában? Amit erről mondott nekem, az először egy kicsit érthetetlenül hangzott.

Azt mesélte, hogy, amikor megérkeztek Lengyelországból, úgy érezte, hogy ő és Jaczek két tűzhányóhoz hasonlítanak, amelyek átköltöztek Németországba. Egyszer csak máshol bukkantak fel, két német hegyként magasodtak Frankfurt elővárosában, de a lávapatak, ami a föld alatt Lengyelországgal kötötte össze őket, az lengyel maradt. És a lengyel láva – mesélte – valamilyen okból kifolyólag alsóbbrendű volt, mint a német láva.

Valamilyen okból kifolyólag? Nem, javította ki magát, a lengyel láva majdnem minden ok nélkül volt alsóbbrendű, sőt talán teljességgel ok nélkül – ez volt Gosia legfontosabb tapasztalata, és ez érdemessé tette rá, hogy lejegyezzem homályos gondolatmenetét.

A német nyelv minden ok nélkül felsőbbrendű volt a lengyelnél, a német történelem – a nácizmus borzalmai ellenére is – felsőbbrendű volt a lengyelnél, a német ipar felsőbbrendű volt a lengyelnél, és a német szabadság is felsőbbrendű volt a lengyel rabságnál; és Gosia úgy érezte, hogy a helyzeten mit sem változtatna, ha a lengyel ipar teljesítőképessége valamilyen csoda folytán a tízszeresére nőne, megelőzve ezzel a német ipart, sőt még az sem jelentene változást, ha Németországban és Lengyelországban is rendszerváltás következne be, ami Németországot megfosztaná a szabadságától, Lengyelország számára pedig elhozná a demokratikus berendezkedést.

Mintha egy bizonyos, nagyon hosszú történelmi fázisban – és Gosia azon gondolkodott, hogy történelmi, vagy valamilyen más, természetes fázisról van-e szó – az alá- és fölérendeltség szempontjából valójában valami kontrollálhatatlan és számunkra ismeretlen, a színfalak mögül előlépő dolognak az árnyalata és a hőmérséklete lenne a mérvadó. Egyszer az jutott eszébe ezzel kapcsolatban, hogy úgy tűnik, mintha az alá- és fölérendeltség ténye a térkép szüleménye lenne.

1983 nyarán történt. Akkoriban már rég nem a lengyel Jaczekkel élt együtt, hanem Clemensszel, a gazdag német gyárossal, legyen a vezetékneve Schwartz.

Akkor, 1983 nyarán Clemensszel és hatéves fiukkal, Johann-nal egy hétre Davosba mentek. Clemens, aki minden évben elutazott Davosba, jól ismerte az utat. Ennek ellenére Gosia az egyik pillanatban mégis elővette az anyósülés melletti ajtózsebből Clemens autóatlaszát, és csak úgy elkezdte lapozgatni. Johann a hátsó ülésen aludt, és Gosia is kellemes fáradtságot érzett, miközben a gondolatai ide-oda kalandoztak. A legkevésbé sem az utazás és a sztráda körül forogtak.

Az ATAC-autóatlasz lapjai a Német Szövetségi Köztársaság térképének különböző darabjait ábrázolták, nagy részletességgel. Az ország téglalapokra volt osztva, balról jobbra és felülről lefelé. Az egyes téglalapok egymás után sorakoztak az atlasz oldalain. Aztán következett Európa, ugyanilyen módon ábrázolva, csak kisebb léptékben. Az atlasz legeslegvégére, közvetlenül a névmutató elé az egész kontinens kétoldalas térképét illesztették be, és éppen ez a térkép hatott úgy Gosiára, mint egy kinyilatkoztatás.

Gosia akár megesküdött volna rá, hogy amikor az ADAC-autóatlaszban rápillantott erre a kétoldalas térképre, életében először látta Európát. Nyugaton Portugáliát és Írországot, északon Dániát és a Szövetségi Köztársaságot, délen Olaszországot és Görögországot. Egyszer csak megértette – és épp ebben rejlett ama kinyilatkoztatás –, hogy Európának pont itt kell elhelyezkednie, ezen a kontinensen, máshol nem is lehetne.

Elnézegette Európa egyenetlen nyugati határát, a mindenhova be-beékelődő kék felületeket, a brit szigeteket, a Vizcayai-öbölt, Korzikát, Olaszország partjait a Földközi-tengernél és az Adriánál. Aztán megnézte Hollandiát és Dániát, a két ország látványa, Európához való viszonya – hogy hol és miként helyezkedtek el a kontinensen – Gosiát tisztelettel töltötte el. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a két ország bármelyikében, Hollandiában vagy Dániában, a jövőben bármikor is zsarnokság uralkodjon.

Miből vonta le ezt a következtetést? Hát abból, hogy a két ország a térképen mennyire filigrán. Arra a felismerésre jutott, hogy az ilyen filigrán országokban mindennek az alapja a mindennapos apró munkák folyamatos elvégzése, és ez megakadályozza az utópikus elképzelések kialakulását. Az ott élő emberek – olvasta le Gosia a térképről – telve vannak alázattal és türelemmel. A kis léptékű térképet nézve úgy érezte, hogy Hollandiát állandóan elönti a víz, és a hollandokat állandóan leköti ennek a víznek az eltávolítása.

Ahogy Gosia az ADAC-autóatlaszt nézegette, az az érzés fogta el, hogy Európában minden ország egy-egy személyiségtípus számára lett kitalálva. Egyfélének Írország, egy másiknak Olaszország – elmélkedett, miközben tanulmányozta a térdére kiterített térképet –, egy harmadiknak Dánia, mindenhol csak egyetlen ember, és kész; több nem is férne a pici földdarabkákra, gondolta az aprócska európai országokat nézegetve, és hirtelen rátört a szomorúság.

Európa nem is lehetne máshol, nem lehetne arrébb költöztetni, sem a határait kitágítani, jutott eszébe, és azonnal Lengyelországra pillantott. Része Lengyelország Európának? Szerette volna hinni, hogy igen, de a térkép egyértelműen értésére adta: Lengyelország a határain kívül esik, Lengyelország túl masszív. Lengyelországot, a volt balti köztársaságokat, és a Szovjetunió azon területét, amelyből később kivált Belorusszia és Ukrajna, Gosia Európa valamiféle csúnya, tokás nyakának látta, amely túl nagy és másodrendű.

Ezután kicsit félve megnézte, mi van még valamivel keletebbre (a térkép Moszkváig tartott csak), aztán teljesen spontánul és már félelem nélkül délre pillantott, ahol Afrika északi része volt.

Ezt a részt – a félelemérzést kiváltó Oroszországgal ellentétben – pusztán csak abszurdnak érzékelte. Mintha Európa és Afrika találkozásánál egy elefánt állna a porcelánbolt előtt, egy nehézkes, durva, otromba, finom árnyalatok nélküli és sebtében összetákolt valami egy európai öltözetű úriember társaságában. Észak-Afrikára pillantva Gosiának eszébe jutott a kényszerűségből kialakult lengyel népi leleményesség, hogyan eszkábálták össze házi módszerekkel a hiánygazdaságban nem beszerezhető dolgokat. Az eredmény általában zavarba ejtő volt, és Afrikát pontosan ugyanilyennek látta; mintha Afrika is kényszerből, házilag barkácsolva jött volna létre. Gosia senkit nem akart megbántani vagy megalázni, még gondolatban sem, de véleménye szerint – inkább csak az ADAC-autóatlaszban kinyomtatott tények alapján – Oroszországban és Afrikában nem lehetne érvényre juttatni az európai értelemben vett civilizáció semmiféle magasabb formáját.

 

Annak idején valószínűleg sem Gosiának, sem a német térképészeknek nem jutott eszükbe gondolkodni azon, mi történne a kontinensükkel – mert Gosia európainak érezte magát, annak ellenére, hogy Európa perifériájáról származott, annak határáról, egyik legtávolabbi végvárából –, ezzel az első pillantásra is láthatóan törékeny és pici kontinenssel, ha a fent említett elefánt megindulna az irányába. Erről akkoriban nem volt szokás gondolkodni. Európát, abban a formában, ahogy azt Gosia és a német térképészek látták 1983-ban, mindenki megkérdőjelezhetetlen és örök időkre érvényes földrajzi ténynek és adottságnak tekintette. Gosia számára és az ADAC-autóatlasz számára is Európa természetesen Nyugat-Európát, a geográfiai Európát jelentette.

Harminchárom év elteltével Európa tulajdonképpen már másról sem beszél, mint arról, hogy az elefánt megtette irányába az első lépéseket. Európa és az európaiak mára két táborra oszlottak: egyesek úgy vélik, hogy a migránsáradat Európa felbomlását hozza majd magával, mások számára a menekültek százezres-milliós nagyságrendű bevándorlása kihívást és új lehetőséget jelent Európának. Gosia, aki mostanra már betöltötte a hatvanharmadik évét, egyértelműen az első táborba tartozik. Félelem tölti el, és nosztalgiával teli szomorúságot érez. A híreket hallgatva gyakran eszébe jut a német sztrádán történt felfedezése, és felelevenednek az akkori érzései. Európát 1983-ban még megváltoztathatatlan adottságnak tekintette.

Most, mondja Gosia 2016-ban, Európa már nem megváltoztathatatlan adottság. Dehát Európa – fűzi hozzá még gondolatban Gosia –, ez a kontinens nincs felkészülve a hordákra. Ha a migránsok tömegei ide vonulnak, Európára Atlantisz sorsa vár, ez Gosia meggyőződése.

Ezzel a történettel – pontosabban lengyel, vagy talán már németté honosított barátnőm gondolatmenetének a reprodukálásával – azt szerettem volna elmondani, hogy Európáról való gondolkodásunk, és az, hogy elfogadjuk-e vagy elutasítjuk az evidens tendenciákat nagymértékben valami irracionális dolgon is alapul. A szívünkön.

És még egy számomra fontos dolog. Az európai, különösen a közép-európai nosztalgiázók egészen mostanáig a két világháború közti időszakra szegezték homályos tekintetüket; ott volt az általuk példaértékűnek tartott Európa. Talán valahol a Duna mentén…

Látnunk kell, hogy most – és nemcsak a menekültválsággal kapcsolatban, hanem sokaknál egy természetes fejlődés következtében is – elindult egy folyamat: az emberek kezdenek ráérezni a vasfüggönnyel kettéosztott Európa szépségeire, ez elsősorban az említett geográfiai Európa, azaz Nyugat-Európa lakosait érinti. Az 1945-ös és 1989-es évek közötti Európa iránti nosztalgiáról van szó. A maga nemében a „fortress Europe”, az Európa-erőd iránti nosztalgiáról.

Arról van szó, hogy az egyetlen és közös Európa ideája sokak szemében naiv, sőt nevetségesen naiv elképzeléssé vált.

Jussanak hát eszünkbe Gosia gondolatai.”

(Fordította: Honti Eszter)


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »