Második osztrák köztársaság, 1945–2016

Második osztrák köztársaság, 1945–2016

Múlt vasárnap politikai földindulás volt Ausztriában. Az államfőválasztáson a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) politikusa, Norbert Hofer harmincöt százalékkal elhúzott az összes többi jelölt előtt, a kegyeleti okokból „nagykoalíciónak” nevezett kormánypártok jelöltjei pedig be sem jutottak a második fordulóba.

Hoferrel a zöldek egykori elnöke, Alexander Van der Bellen professzor fog megmérkőzni. A szocdemek jelöltje, aki a házmesterek szakszervezetében töltötte egész életét, a választás estéjén dühösen arról beszélt, hogy „a szélsőségek” győztek. Az FPÖ ugyanis a jobbszélről, míg a Zöldek balliberális irányból vonják kétségbe az 1945-ben megszületett, a szocdemek és a konzervatívok együttműködésére épülő második osztrák köztársaságot. De a jobboldali liberális ellenállás is jól szerepelt: az ő jelöltjük, az egykori főbíró Irmgard Griss majdnem húsz százalékkal lett a harmadik. És csak őt követik a kormánypártok jelöltjei, tíz-tíz százalékkal.

„Minden nagyon szép volt, mindennel meg voltam elégedve” – ezzel a Ferenc József-idézettel válaszolt Andreas Khol, a Néppárt elhasalt jelöltje arra a kérdésre, hogy akkor vasárnap este véget ért-e a második köztársaság. És valóban, nem csak Kholnak van oka arra, hogy elégedett legyen, noha neki a havi nyolcezer eurós nyugdíjával nem kell különösebben tartania a bukástól sem.

A második osztrák köztársaság, amelyet szélsőjobboldalról, bal- és jobboldali liberális irányból vasárnap valószínűleg végleg kiütöttek, az osztrák történelem valóban legszebb, leginkább megelégedésre okot adó korszaka. Ezt nem árt leszögezni. Az első köztársaság állandó párt- és utcai harcait, majd a náci uralmat (amely ellen egyedül a kommunisták és a monarchisták tiltakoztak) követően olyan rendszer jött létre, amely a két nagy blokk – a vörösök és a feketék – együttműködésére épült. Az iskolai pedellusig le volt osztva minden szerep: mindenki pontosan tudta, milyen színű párttagkönyv kell az egyes állásokhoz. De legalább volt állás: szociális és politikai nyugalom, béke, fejlődés, gazdagodás jellemezte ezeket az időket.

Az osztrák jólétet leginkább Bruno Kreisky szociáldemokrata kancellár teremtette meg, aki erősítette a szakszervezetek szerepét, az állami tulajdon jelentőségét, és a semleges, kis Ausztria ügyes politikával valóban Európa egyik leggazdagabb, legszociálisabb állama lett. Ma ugyan már Bécsben is illik szidni a vörösöket, de tény, hogy az ő munkájuk eredményeként Ausztria még mindig Európa egyik utolsó jóléti állama. Gyakorlatilag már csak a skandinávok és az osztrákok maradtak, akik nem fogadták el a jóléti állam állítólagos végét. Például Ausztriában a fizetések vásárlóértéke még mindig az egyik legnagyobb egész Európában (sokkal nagyobb, mint a nagy testvér németeknél), és a számos szociális program (mint például a több százezer bécsinek lakhatást nyújtó közösségi lakásprogram) révén jóval kisebb a szegények és a gazdagok közötti különbség, mint más európai országokban. E második köztársaság tűnik el most lassan.

Nem lehet tehát eltagadni a leginkább szocdem meghatározottságú második osztrák köztársaság érdemeit: Bécs a világ legélhetőbb városa; létezik tizennegyedik havi nyugdíj és fizetés; a nyugdíjkorhatár még mindig jóval alacsonyabb, mint a németeknél; az ország besorolása a hitelminősítőknél továbbra is a legjobb, azaz Bécs az eladósodottságát is tudja finanszírozni. Miért akkor mégis az elégedetlenség? Miért vezeti a közvélemény-kutatásokat hónapok óta harminc százalék feletti eredménnyel a második köztársaság legnagyobb ellenfele, a Szabadságpárt? Miért a Zöldekhez és egy független liberális jelölthöz menekülnek az FPÖ-től tartó polgárok? Miért ér valami véget, ami a felszínen annyira sikeres és szép? A legendás bécsi humorista, Karl Kraus észrevétele, miszerint „az osztrák az egyetlen nép, amelyet a tapasztalat butábbá tesz”, vagy az osztrák író, Thomas Bernhard mérges megjegyzése, miszerint „minden bécsiben egy tömeggyilkos lakozik”, nem adnak valódi választ. Ugyanis a második köztársaság nem csak a jobbszélről lett meghaladva: a második helyezett Alexander Van der Bellen éppen azon bécsi „nagykörúti” értelmiség képviselője, amely baloldali liberálisként elégedetlen a jelenlegi rendszerrel. A második köztársaságot nemcsak a szélsőjobboldaliak, de baloldaliak és liberálisok is eltemették most vasárnap. Nagykoalíció jött létre a „nagykoalíció” ellen.

A szocdem–konzervatív kormány ugyanis összevissza kormányoz. Magyarországról csak a menekültpolitikai cikcakkok látszanak – tavaly nyáron még hős antifasisztaként ellenezte Werner Faymann a kerítésépítést, mostanra pedig ő maga épít, ráadásul a schengeni övezeten belül, Magyarország, Szlovénia és Olaszország felé határzárat –, ám általában véve ilyen a bécsi kormány politikája. A szocdemek és a néppártiak legtöbbször egymást blokkolják, és egymásra tolják a felelősséget a népszerűtlenségért. A szélsőjobboldal még keményebb fellépést szorgalmazna menekültügyben, míg a balliberálisok a jóléti államot és a humanizmust kérik számon, a jobboldali liberálisok pedig a piaci reformokat. A nagykoalíció valóban nem tud megfelelni mindezen társadalmi elvárásoknak – azonban ahelyett, hogy maga mutatna irányt, iránytalanul imbolyog.

A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a jelenlegi koalíció két pártja együtt sem kapná meg a szavazatok felét. Sem a Zöldek, sem a liberálisok nem lesznek partnerek abban, hogy pusztán az FPÖ-vel szemben megmentsék a „nagykoalíciót”. A mostani földrengést ezért egy még nagyobb követheti: ha 2018-ban a parlamenti választásokon megkerülhetetlenül diadalmaskodik az FPÖ. Alexander Van der Bellen be is jelentette, hogy ha ő lesz az államfő, nem fog szabadságpárti politikust kancellárrá kinevezni. Jogilag persze megteheti, de kérdéses lesz ehhez a társadalmi többsége.

Az FPÖ előnye már most majdnem behozhatatlan. Ha Van der Bellen mégis győzne a május 22-i második fordulóban, az sem a második köztársaság sikere lenne. Elvégre ő is ellenzéki. A kérdés így már nem az, hogy marad-e a régi világ Ausztriában, hanem az, hogy kikből áll majd az új, harmadik köztársaság.

A szerző jogász, újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 27.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »