Mary Prema nővér, a Szeretet Misszionáriusai legfőbb elöljárója Teréz anyáról

Mary Prema nővér, a Szeretet Misszionáriusai legfőbb elöljárója Teréz anyáról

Kalkuttai Teréz anya szentté avatása alkalmából a Vatikáni Rádió interjút készített Mary Prema nővérrel, a Szeretet Misszionáriusai (Teréz Anya Nővérei) legfőbb elöljárójával, aki a rend harmadik vezetője Teréz anya és Nirmala nővér után.

– Teréz anya életszentség hírében halt meg. Már csak néhány nap van a nagy ünnepig, mi változott meg a szívükben?

– Anyánk szentté avatása nagy megtiszteltetés számunkra. Alkalmat ad arra, hogy közelebbről tekintsünk az életére, munkájára, a másik iránti nagy figyelmére, de az ünnep alkalom arra is, hogy magunkba tekintsünk. Ez valóban a lelkiismeret-vizsgálat pillanata, hogy mind mélyebben lássuk a hivatásunkat, hogy a Szeretet Misszionáriusaiként éljük imádságban az Istennel való egységünket, és egységünket Jézussal a szegényekben.

– Teréz anyát 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. A mai világban, ahol továbbra is táplálják a háborús tűzfészkeket, mit idéz fel önökben ez az elismerés, mit üzen a jelenkor számára?

– Az elismerést Teréz anya azért az erőfeszítéséért kapta, hogy egységet akart teremteni minden nép között, hiszen mindnyájan az egyetlen mennyei Atya gyermekei vagyunk. Ennek ma nagy aktualitása van. A béke mindnyájunk közös vágya, de egyúttal a megbocsátás és az emberek meghallgatásának az eredménye is. Meghallgatni pedig azért kell, hogy megértsük őket. Nem kell mindig azt elvárni, hogy az igazban, az igazság birtoklásában legyünk.

– Az egyház ma ön szerint olyan, mint amilyennek Teréz anya szerette volna?

– Az anya nem arra használta az időt, hogy ilyen típusú elvárásokat tegyen. Hogy az egyháznak ezt kellene, vagy nem kellene… Az anya nem elemezte, hanem felhasználta az idejét, hogy közvetítse a felelősségét, mert komolyan vette Jézust. Azt mondta az anya: „Az egyház te és én vagyunk. Ha szent egyházat akarsz, a te kötelességed és enyém is, hogy szentté legyünk.” Ő így élt!

– Teréz anya ma bizonyos értelemben egyfajta „szentkép” lett?

– Mi vele együtt éltünk, és megismertük őt. Az ő képét tisztelni, anélkül, hogy törekednénk a példáját utánozni, azt hiszem, igazságtalan dolog. Az anya él, és velünk van. Imádkozik értünk. Nagyon tevékenyen részt vesz sokak életében. Ezt láttam a kalkuttai házában, ahol az anya hamvai nyugszanak, zarándokok, szegény emberek ezrei és ezrei látogatják. Imádkoznak, és az anya meghallgatja a kéréseiket. És onnan szívükben békével, bizalommal térnek haza, azzal a reménnyel, hogy az élet jobb lehet. Az anya nem szentkép. Az anya él, tevékeny, mindenütt. Nekünk van szükségünk őrá, tanítására és közbenjárására.

– Képes volt erősen és világosan szólni a politikai vezetőkhöz, minden szinten…

– Az anya nem járt körben a világban, hogy prédikáljon, vagy hogy arra tanítson másokat, mit is kell csinálniuk. Amikor beszélt, akkor a szív világosságával szólt. Nem számított, kivel beszél, beszéde mindig meggyőződéssel szólt az élet értékeiről. A lelkiség, az imádság, a család, ahol a kapcsolatokat a szenvedés és a megbocsátás elfogadásával kell fenntartani. A szerzetesi élet, mint Jézus életének a folytatása. Ő magával vitte ezeket az erényeket a szegények legszegényebbjeihez, akik fontos emberek, mert sokat tanítanak nekünk, megtanítják elfogadni azt, amit az élet nyújt. Az anya soha nem hátrált egy lépéssel sem a szegények méltóságának a megvédésében.

– „Még a szívünkben hordozzuk annak a négy nővértársatoknak a képét, akiket most márciusban, Jemenben gyilkoltak meg fegyveres férfiak. A közömbösség áldozatai” – fogalmazott a pápa. A vallási kisebbségeket ért támadásokra gondolva, hiszen mindez a világ számos pontján ma is valóság, annak a reménye, hogy egy vértanú szolgálhat-e valamivel, azzal a kockázattal jár, hogy csalódottak maradunk…

– Ha a világ szemével tekintünk a négy nővértársunk halálára, akkor az fiatal életek eltékozlása… Ellenben ha a hit szemével nézzük őket: akkor egy nagy kiváltság odaadni az életünket azokért, akiket éppen szolgálunk. Az üldöztetés a kereszténység része a kezdetetektől fogva. De az üldöztetések nem szükségesek ahhoz, hogy a hivatásunk legjavát nyújtsuk. Nővéreink eltökélten és tudatosan maradtak a jemeni Adenban a betegek szolgálatában. Nagy fájdalom, de egyidejűleg nagy megtiszteltetés is tudni azt, hogy ők elérték a hivatásuk célját, ami nem más, mint az Istennel való egység, Jézust szeretve, ahogy Ő szeretett minket, megbocsátva azoknak, akik nem tudják, mit tettek.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »